100 éve Szeged: A szegedi vasút, amit kölcsönből álmodtak
A szegedi városháza tanácstermében 1925. július 2-án, egy különösen fülledt nyári csütörtök délután, nem csupán az ablakok üvegei izzadtak meg, hanem a városatyák homloka is - írta meg 1926.07.03. napi számában a Délmagyarország.
A ventilátorok korában még nem jártunk, legfeljebb a legyezők sercegése adott némi ritmust a pénzügyi bizottság ülésének, amelyet maga a polgármester, a város első embere vezetett. Aznap délután nem kevesebbről volt szó, mint arról, hogyan lehetne külföldi pénzen sínre tenni Szeged jövőjét.
A tanácsterem fapadjain sorakozó képviselők kezében papírlapok zizegtek, miközben a polgármester részletesen beszámolt a Budapesten tartott értekezlet eseményeiről. Külföldi kötvénykölcsönről esett szó – aranykoronákról, papírpénzről, százalékokról és amortizációról.
Egyik-másik képviselő bajsza alatt elmosolyodott, mikor a polgármester elmagyarázta, hogy Szeged évente 12 milliárd papírkoronát kasszíroz forgalmi és kereseti adóból, ebből pedig hatmilliárdot költhet törlesztésre.
Na igen – papírpénz és aranykorona között akkoriban akkora volt az árfolyamkülönbség, mint egy híd két partja között.
És hogy mit kezdene Szeged ezzel a lehetséges pénzesővel? Hát persze, hogy vasutat építene – nem is akármilyet, hanem tanyai vasutat, amely nemcsak a város határait kötné össze a pusztákkal, hanem a jövő ígéretét hozná magával. Mert ahol sín van, ott mozdony is akad előbb-utóbb, és ahol mozdony zakatol, ott piacra talál a termény, munkára az ember, s jövőre a gyerek.
A vasútépítés becsült költsége 2,8 millió aranykorona volt, amit papírpénzben kifejezve máris 48 milliárdnak írtak – és ezt nem mi túlozzuk, hanem a kor valutája volt ilyen drámai.
A város vezetése előrelátóan számolt: nemcsak az adóbevételek felhasználásával, hanem a vasútmenti földbirtokosok hozzájárulásával is. Sőt, még a legelők bérjövedelmét is latba vetették – mindenki tett valamit a közös sínre.
A pénzügyi fejtegetések közepette szót kért Wimmer Fülöp is, a város egyik tekintélyes atyja, aki kissé unottan, de annál nagyobb meggyőződéssel jegyezte meg:
Ha már egyszer pénzt veszünk fel, hát vegyünk fel többet!
Ő ugyanis nemcsak a vasútra, hanem bérlakásokra is gondolt – s ezzel be is indította a városi álmodozást. Mert mit ér a sín, ha nincs ki felszálljon a vonatra? Mit ér a város, ha nincs hol lakni?
A magánosok úgy sem építenek, a város célja pedig nagyon helyesen az, hogy a munkanélküliséget és a lakáshiányt enyhítse, és építkezéssel pedig harminc iparágat foglalkoztatna
- fogalmazta meg érveit.
A polgármester pedig, ki addig higgadt mértéktartással beszélt, itt már felélénkült. Felidézte, hogyan kérdezte meg Vass József népjóléti minisztertől, hogy vajon Szeged nem részesülhetne-e abból az ötmillió aranykoronás lakásépítési alapból, amelyet Budapestre szántak.
Én nem zárkózom el az építkezés gondolata elől, én szívesen hozzájárulok ahhoz, hogy a város nagyobb kölcsönt vegyen fel. Kedden, amikor a pénzügyminiszternél tárgyaltunk a külföldi kölcsönről, kérdést intéztem Vass József népjóléti miniszterhez, hogy Szeged város nem kaphatna-e abbói az ötmillió aranykoronából, amelyből az állam Budapesten és környéken ezer lakást épít.
- mondta a polgármester.
A válasz persze nemleges volt – vidéken lakni már akkor sem volt annyira divatos a minisztériumban. De a polgármester nem sértődött meg: inkább új tervet kovácsolt. Azt mondta, ha az állam nem ad, majd mi építünk! Mert ha sín kell, hát sín lesz, és ha lakás kell, akkor lakás is.
A végén a bizottság egyhangúan megszavazta, hogy négymillió aranykorona kölcsönt kérjen a város: ebből megépülhet a vasút, és bérház is kerül a népnek.
A tanácskozás zárásaként még egy apróság következett, amit a polgármester csak úgy mellékesen jegyzett meg: a pécsi kőbányavállalat elfogadta a nagykörút kövezésére tett ajánlatot, így az útburkolat is hamarosan megújul – egy régi kor aszfaltálása papíron kezdődött, de kövön ért véget.
