100 éve Szeged: A szegedi vasút, amit kölcsönből álmodtak

A szegedi városháza tanácstermében 1925. július 2-án, egy különösen fülledt nyári csütörtök délután, nem csupán az ablakok üvegei izzadtak meg, hanem a városatyák homloka is - írta meg 1926.07.03. napi számában a Délmagyarország.

A ventilátorok korában még nem jártunk, legfeljebb a legyezők sercegése adott némi ritmust a pénzügyi bizottság ülésének, amelyet maga a polgármester, a város első embere vezetett. Aznap délután nem kevesebbről volt szó, mint arról, hogyan lehetne külföldi pénzen sínre tenni Szeged jövőjét.

A tanácsterem fapadjain sorakozó képviselők kezében papírlapok zizegtek, miközben a polgármester részletesen beszámolt a Budapesten tartott értekezlet eseményeiről. Külföldi kötvénykölcsönről esett szó – aranykoronákról, papírpénzről, százalékokról és amortizációról.

Na igen – papírpénz és aranykorona között akkoriban akkora volt az árfolyamkülönbség, mint egy híd két partja között.

És hogy mit kezdene Szeged ezzel a lehetséges pénzesővel? Hát persze, hogy vasutat építene – nem is akármilyet, hanem tanyai vasutat, amely nemcsak a város határait kötné össze a pusztákkal, hanem a jövő ígéretét hozná magával. Mert ahol sín van, ott mozdony is akad előbb-utóbb, és ahol mozdony zakatol, ott piacra talál a termény, munkára az ember, s jövőre a gyerek.

A vasútépítés becsült költsége 2,8 millió aranykorona volt, amit papírpénzben kifejezve máris 48 milliárdnak írtak – és ezt nem mi túlozzuk, hanem a kor valutája volt ilyen drámai.

A pénzügyi fejtegetések közepette szót kért Wimmer Fülöp is, a város egyik tekintélyes atyja, aki kissé unottan, de annál nagyobb meggyőződéssel jegyezte meg: 

Ő ugyanis nemcsak a vasútra, hanem bérlakásokra is gondolt – s ezzel be is indította a városi álmodozást. Mert mit ér a sín, ha nincs ki felszálljon a vonatra? Mit ér a város, ha nincs hol lakni?

- fogalmazta meg érveit.

A polgármester pedig, ki addig higgadt mértéktartással beszélt, itt már felélénkült. Felidézte, hogyan kérdezte meg Vass József népjóléti minisztertől, hogy vajon Szeged nem részesülhetne-e abból az ötmillió aranykoronás lakásépítési alapból, amelyet Budapestre szántak. 

- mondta a polgármester.

A válasz persze nemleges volt – vidéken lakni már akkor sem volt annyira divatos a minisztériumban. De a polgármester nem sértődött meg: inkább új tervet kovácsolt. Azt mondta, ha az állam nem ad, majd mi építünk! Mert ha sín kell, hát sín lesz, és ha lakás kell, akkor lakás is.

A tanácskozás zárásaként még egy apróság következett, amit a polgármester csak úgy mellékesen jegyzett meg: a pécsi kőbányavállalat elfogadta a nagykörút kövezésére tett ajánlatot, így az útburkolat is hamarosan megújul – egy régi kor aszfaltálása papíron kezdődött, de kövön ért véget.