100 éve Szeged: „A vén boszorkány jött el érte”
Egy babona, egy látomás, négy fejszecsapás – és egy ártatlan élet. Így ért véget Fábián Zsófia sorsa.
1924 februárjában Békéscsabán olyasmi történt, amiről az ember inkább egy kitalált históriában olvasna - írta meg a "Szeged" (illetve 1925.05.17. napjától "Délmagyarország") 1925. május 26-án.
Egy torz, lidérces pillanat, amelyben a sötét babonák, az emberi hiszékenység és a kollektív félelem élet és halál felett ítélkezett – egy ártatlan siketnéma asszony vesztére. A történet azonban nem mese volt, hanem hús-vér valóság, és a szegedi ítélőtábla évekkel később is úgy tekintett az esetre, mint a kultúra legsúlyosabb csődjére.
A tragédia egyik főszereplője Tokár Vince volt – egy különös természetű parasztlegény, akit már korábban is furcsaságok kísértek. Békéscsabán élt, s a falubeliek régóta úgy tartották, van valami „dilis” benne.
Vince nem irtózott a kuruzslástól sem – ha valaki szembajjal fordult hozzá, imát mormolt rá, gyomorpanaszra szódabikarbónát adott. Azt beszélték, volt benne valami szuggesztív.
Amikor 1923-ban megnősült, alig telt el három nap a lakodalom után, máris betegágyba került, és rémületes tünetekkel sokkolta a környezetét: fojtogatásról, harapásokról panaszkodott, ugatott, nyerített, és ismeretlen „szellemeket” látott, akik üldözik.
A körülötte élők hol megmosolyogták, hol együtt éreztek vele, de ahogy a jelenései egyre drámaibbak lettek, félelme átragadt a környezetére is. Vince barátai – jórészt fiatal legények – gyakran virrasztottak mellette, végighallgatták különös beszédeit, s amikor 1924 februárjának egy délelőttjén azt jósolta, hogy a „szellem” testet ölt egy vénasszony alakjában, és kopogva érkezik, már annyira áthatotta őket a rettegés, hogy minden szava valósággá torzult.
És akkor a véletlen is megtette a magáét.
Délelőtt tíz óra tájban három halk kopogás hallatszott az ablakon. Majd az ajtón. És belépett egy idős, ismeretlen asszony. A szegény nő, Fábián Zsófia, siketnéma volt, a csabai szegényház lakója. Hogy mit keresett ott, sosem derült ki.
Talán csak egy kis segítséget remélt.
De a fiúkat, akik addigra már a bolond Vince látomásának rabjai voltak, teljesen elborította a pánik. A nőre támadtak – fejszével, bottal, baltával verték eszméletlenre, majd holtnak vélve kidobták a kerítésen át az utcára.
Zsófia élt még. Három héten át szenvedett borzalmas sérüléseivel, koponyáján a baltacsapások csontig hatoltak. A gennyes agyhártyagyulladás végül elvitte.
A bírósági tárgyaláson döbbenten hallgatta a közönség a részleteket. Tokár Vince beteg volt – ezt az orvosszakértők egyértelműen megállapították. Gyermekkorától üldöztetési téveszmékkel élt, saját magán okozta a fojtogatás és harapás nyomait.
De a többiek – Korcsok Mihály, Csatári Imre, Turzó Mihály és Tímár György – egészséges fiatalemberek voltak. A gyulai királyi törvényszék úgy látta: a cselekmény előre eltervezett, a „boszorkány” érkezését várták, a szerszámok kéznél voltak – tudták, mit akarnak tenni.
Ezért másfél év börtönre ítélték őket.
A szegedi ítélőtábla azonban enyhített az ítéleten. Elismerte, hogy Tokár Vince megszállott előadásai és a babonás légkör olyan pszichikai nyomást gyakorolt rájuk, amely erős felindulást váltott ki. Az ítéletet öt hónapra csökkentették, de az indoklásban így fogalmaztak:
...az éber szuggesztió nem szünteti meg az öntudatot, legfeljebb szűkíti.
Vagyis a fiúk ugyan féltek, de nem annyira, hogy ne tudták volna, mit tesznek.
A per során az is kiderült: az alacsony iskolázottság, a babonára való hajlam, s a véletlen egybeesések sodorták az eseményeket egy ártatlan asszony tragédiájáig.
A kúria ítélete végül zárta le ezt a hátborzongató, középkort idéző históriát – amely emlékeztetett arra, milyen vékony a határ a hiszékenység és a gyilkos tömegpszichózis között.
Azóta is csak egy kérdés maradt a levegőben, amelyre sosem születhet válasz:
Miért kellett meghalnia Fábián Zsófiának?
