Városrészek: Felsőváros története VI. rész

Városrészek sorozatunk előző részében Felsőváros vízforgalma volt fókuszban. Mint megírtuk, Felsővároson, amelyet a vizek hazájának is neveztek a Tisza több mellékága folyt át a szabályozás előtt. A hajóépítésen és a vízi kereskedelmen kívül is jelentősen meghatározta a városrészt a területi adottsága.

A javak felsővárosi cseréjébe, elosztásába belekapcsolódtak a nagykocsisok, koplalósok is, akik az egész Osztrák-Magyar Monarchiát és Havasalföldet rendszeresen bejárták. 

Az öregek visszaemlékezései nyomán Szigethy Vilmos írta meg, Szegeden is ismerték az ötösfogatot, nem debreceni különlegesség az. Vitték a szárított halat szerteszét, továbbá a mindig kiváló szegedi szappant, és hozták haza Brassóból a posztót, Erdélyből a világ legtökéletesebb faggyúgyertyáját, Lőcséről a finomra szőtt vásznat, patyolatot, Baranya déli részéből a gesztenyét, amiért — ha már itt tartottak — átrándultak Szlavóniába is, mert annál édesebb lisztű az, minél délebbről származik. Ha pedig megvolt a fuvar, felhasználták sószállításra is. Aigner Mátyás a legrégibb szegedi fűrészüzlet megalapítója, egyúttal nagyfuvaros is volt, mert az a foglalkozás nemcsak a külső költségeket apasztotta a saját számára való szállításnál, hanem jelentékeny hasznot is hozott." Szigethy Vilmos ezen gondolatsorát Bálint Sándor azzal egészítette ki, hogy érdemes kiemelni a Triesztből - helyi nevén Térgyes - a déligyümölcs és fűszer rendszeres szállítását is.

Természetesen nem szabad elfeledkeznünk a felsővárosi halászat, halsózás, halszállítás ősi világáról sem. Tömörkény István írja, hogy a felsővárosi halászok, halászgazdák, fisérök 

A régi halászgazdák érdekeltségéhez tartozó halhasító tanyákon a halhasítók: lányok, asszonyok lekaparták a halról a pikkelyeket, kivetették a belét, majd besózták. Amikor a só a halat már jól átjárta, akkor kiterítették az islég néven emlegetett zsinórokra száradni. Ennek a szárítóhelynek zsidóutca volt a sajátos neve. A szárítás hat-nyolc napig eltartott. Utána az egyes halfajtákat külön-külön 25 fontos kötegekbe bálázták. Ehhez kákát, fűzfaháncsot használtak. A halhasítás csak késő ősszel szűnt meg. Ilyenkor a bálázott halakat dereglyén a városba szállították. A szárított halból főleg Arad, Temesvár, Lúgos környékének görögkeleti népe vásárolt sokat. Az évi mennyiség 800-1000 bécsi mázsára is fölment. A halzsírt külön korsókba gyűjtötték, és tímároknak adták el: különleges bőrfinomító volt. 

Kováts István önéletrajzában olvassuk, hogy „még a múlt század első felében is a magyarországi halkereskedelemnek középpontja volt Szeged. Sok ezer mázsákra ment, amit magába Erdélybe szállítottak, mert a szegediek nemcsak a halfogáshoz, hanem annak földolgozásához is értettek. Jól tudták tisztítani, hasítani, szárítani, füstölni, gyékénnyel csomagolni, úgyhogy a szegedi szárazhalat évekig el lehetett tartani. Amint öreganyánk beszélte, számtalan külföldi kereskedő jött, és itt nagy bevásárlásokat tett halból és halzsírból. Az időben a leghíresebb halhasító telep volt a Porgány, Királica, és az Alsótisza jobb partján túl a Boszorkányszigeten vagy 20-30 tanyán hasították a halat... Még e század elején egészen 1855-ig nem kevesebb, mint 4000 ember volt, akik halfogással, annak feldolgozásával vagy kereskedésével foglalkoztak. Azt lehet mondani, hogy majd az egész Felsőváros." 

A Tisza egyéb iparágaknak is jó szolgálatot tett. Korábban írtuk, hogy miért települt Tabán a Tisza mellé. A Tímár és Festő utcák táján dolgozó tímárok, bocskorvargák, szűcsök, kékfestők a Tisza vizében tisztították, áztatták a nyersanyagaikat, készítményeiket. Itt a közelben könnyen hozzájutottak a cserzőléhez is. A Kéri Kata lukához telepedett és országos hírre emelkedett Felmayer-kékfestőgyár, majd a helyére épült Pick-szalámigyár virágzását is jelentős mértékben éppen a tiszavíz közelsége tette lehetővé. Számos szappanfőző is itt dolgozott.