Városrészek: Belváros, avagy Palánk I. rész

Mint arról sorozatunk előző részében írtunk, Szeged több szigetből állt az első ezredforduló táján. A legmagasabb hátságon alakult ki Szeged közigazgatási és gazdasági központja, a Belváros, egykori nevén a Palánk. 

Szeged első írott forrásos emléke 1183-ban született, amikor kereskedelmi, illetve sóelosztó helyként nevezték meg a települést. Szintén a só révén került be Szeged neve az 1222. évi Aranybullába is, amely kimondta: az ország területén csak Szalacson és Szegeden tarthatnak sót. A sókereskedelem központja pedig a Palánk volt. 

A tatárok ugyan elpusztították a várost, de egyben ez adott történelmi lehetőséget a túlélőknek és az újonnan érkezett telepeseknek. A csongrádi vár elpusztulásának köszönhetően Szeged áttudta venni Csongrád vármegye vezetését. Az ezt követően megépülő szegedi vár fontosságát jól mutatja, hogy több helybéli várnagy megszerezte Csongrád vármegye főispáni címét is.

Mint az a Palánk városrész nevéből kikövetkeztethető, ezen a területen építettek fel a tatárjárás után a várat és az alatta fekvő területet körülölelő palánkkerítést is. A palánkfal pedig nem csak védelmi funkciót látott el, hanem belső oldalán kialakított földsánc egyben gáttá is tette. 

Mint az a térképen is jól kivehető, a Palánkot széles árok övezte, amelynek vízellátása állandóan biztosított volt. A Tisza a vár északkeleti tornyától kezdődően ölelte körbe a várat, amely a délnyugati toronynál, a mai nagyposta helyén vált ketté. Az ér egyik ága a vár alatt visszafolyt a Tiszába, a mai Vármúzeum környékén, míg a másik ága tovább folyt a Palánk mentén, a jelenlegi Kelemen László, illetve Zrínyi utca táján, amely végül a püspöki palota környékén fordult keletre. 

A vártól, délre eső ág - amely szintén látható a térképen is - egy belső, vékony gáttal volt kettéválasztva. A külső része keskenyebb volt, amely visszaömlött a Tiszába, egyfajta levezetőként működve. A belső, szélesebb árok vége zárva volt, amely aszály idején is gondoskodott a folyamatos vizesárok meglétéről.

Nem egyértelmű, de valószínűsíthető, hogy az évszázadokig fennálló árok nem mesterséges eredetű, hanem a Tisza egyik természetes mellékágát szabályozták a szegediek.