(N)évfordulós naptárunk segítségével kedves Olvasóink mindig tájékozottak lehetnek a „napi történelemből”.
A nagy budai lőporrobbanás 1578. május 19-én, pünkösd napján történt.
A korabeli krónika szerint egy hosszabb ideje tartó szárazság utáni viharban történt a szerencsétlenség. Éjjel a villámcsapás találta el a budai vár egyik tornyát, amely lőporraktárként szolgált. Ez a „czímertorony” Zsigmond palotája előtt állt. A robbanás erejét az egykorú leírások úgy jellemzik, hogy néhány nehezebb ágyút is a Dunába vetett, az ott található hidat is szétrombolta. Az áldozatok számáról eltérő feljegyzések vannak. A velencei követ 2000, az egri püspök 5000, mások már 6000 halottról írtak. Az egyik korabeli beszámoló szerint: „…az török azt mondja, hogy csak fizetett nép tizenkét száz veszett akkor.” Az áldozatok számának alacsonyabb voltát támasztja alá az a tény is, hogy az 1868. július 22-i hasonló robbanáskor 1500 halottról tudunk. A helyreállítási munkákat közel kétezer ember végezte, közöttük 200 kőműves. A munkák finanszírozására különadót vetettek ki. A robbanást követően bár a helyreállításért mindent megtett, Szokollu Musztafa pasa selyemzsinórt kapott a szultántól, s bár lázadni próbált a halálos ítélet ellen, mégis kivégezték. 1913-ban e napon hunyt el báró tolcsvai Korányi Frigyes (szül. Kornfeld) (Nagykálló, 1828. december 10. – Budapest, 1913. május 19.), belgyógyász, egyetemi tanár, az MTA levelező tagja, a magyarországi orvostudomány egyik korai meghatározó alakja.Nagykállóban tehetős izraelita orvoscsaládban született. A középiskolát a szatmárnémeti piaristáknál végezte, a pesti egyetem orvosi karán 1844-ben kezdett tanulni. Orvostanhallgatóként rész vett az 1848-49-es szabadságharcban. 1848-ban apja kezdeményezésére ő is (teljes családjával együtt) áttért a katolikus hitre és felvette a Korányi nevet. A szabadságharcban való részvételéért felségsértés címén száműzték Bécsből (ahová, mint műtőnövendék két évre készült) illetve Pestről is. 1852-ben kezdte meg praxisát Nagykállóban, 1859-ben egyik alapítója volt a helyi kórháznak. Több tanulmányutat tett a kor legnevesebb orvosi intézményeibe illetve egyetemeire Tapasztalatait tanulmányokban adta közre, melyekben a hazai orvosképzés reformjának szükségességét hangoztatta, illetve – az elsők között – a gyermekhalandóság okait vizsgálta. 1864-ben amnesztiát kapott és visszatérhetett Pestre, ahol előbb a tífusz-fiókkórház, majd 1865-ben a Rókus Kórház idegbeteg osztályának vezetője lett. 1878-ban kezdődött meg az I. belklinika (ma rövidebb nevén „Korányi Kórház”) építése saját tervei alapján, melynek átadása után egészen haláláig igazgatója volt. „Klinikáján” – Magyarországon elsőként, de a korban sem túl elterjedt módon – bevezette a laboratóriumi kutatást, a vegyi-, bakteriológiai- és röntgenvizsgálatokat. Fontos feladatnak tartotta a folyamatos kórházfejlesztéseket, a legújabb eljárások, eredmények alkalmazását, illetve szorgalmazta a gyógyfürdők fejlesztését, integrálását a gyógyászatba. 1868-ban ezen a napon született II. Miklós cár (Nyikolaj Alekszandrovics Romanov, Szentpétervár, 1868. május 19. – Jekatyerinburg, 1918. július 17.) Oroszország cárja, Lengyelország királya, és Finnország nagyhercege.Édesanyja révén szoros rokonságban állt az angol királyi családdal. 1891-es kelet-ázsiai körútja során egy elmebeteg japán rendőr merényletet kísérelt meg ellene; emiatt erős ellenszenv ébredt benne a japánok iránt. Miklós 1896. május 26-i koronázását követően mindennap lelkiismeretesen kihallgatta a minisztereit, és nemegyszer saját kezűleg írta meg a leveleit. Legtöbb minisztere udvariasnak, ámde nagyon határozatlannak tartotta őt. Az uralkodó a szláv kultúra híve volt, elítélte a nyugatiasodást. A cár 1897-ben elrendelte az első népszámlálást Oroszországban, nagy erőfeszítéseket tett a rubel árfolyamának megerősítésére és a külföldi befektetők becsalogatására az országba, támogatta a transzszibériai vasútvonal továbbépítését is. Az orosz–japán háború tovább rontott Oroszország amúgy is gyenge gazdasági helyzetén. Általánossá vált a munkanélküliség, az éhínség, a szegényes lakásviszonyok. Egyre szaporodtak a lázadások, a tüntetések és a sztrájkok. A Patyomkin páncéloshajó legénységének lázadása meggyőzte a hatóságokat arról, hogy a zavargások leveréséhez katonai erőre van szükség. 1913-ban a cár elnökölt a Romanov-ház 300 éves jubileumi ünnepségein. A tömegek lelkesedése és fogadtatása megerősítette Miklóst abban a hitében, hogy a monarchia még mindig nagy népszerűségnek örvend a legtöbb orosznál. A Szentpétervárott 1917-ben kitört zavargások miatt Miklós a maga és a fia nevében is lemondott a trónról. A cárizmus ezzel megszűnt létezni Oroszországban. A családot „biztonságuk érdekében” 1917 nyarán a nyugat-szibériába költöztették. Az októberi forradalom után a bolsevikok kezébe került, akik talán a legjobban utálták a cárt és családját. 1918. július 16-áról július 17-ére virradóra egy bolsevik őrzőosztag a moszkvai szovjet kormány legfelső szintű parancsára kivégezte az egész családot, majd a hullákat becsavarták a saját ágyneműjükbe, és teherautóval kivitték a közeli erdőbe. Itt savval leöntötték őket, és két testet elégettek, a többit pedig elásták.
