Szegedi Sporttörténelem: Az atlétika története I. rész
A Szegedi sporttörténelem című cikksorozatunk a huszadik és a huszonegyedik század legjelentősebb és legemlékezetesebb sporteseményeit, sportsikereit és Szeged legpatinásabb sportklubjainak történetét dolgozza fel. A szegedi atlétika története kerül terítékre.
Az atlétika mai mozgásformáinak alapja az ember természetes mozgása: a járás, futás, ugrás, dobás. A versenyszámokat szakáguk szerint csoportosíthatjuk. Az 5 szakág: futások, gyaloglás, ugrások, dobások, többpróbázás.
Egy szegedi magasugró olimpikon a harctéren
Nagyon hosszú azoknak az eredményes sportolóknak a névsora, akik az első világháború idején a harctereken küzdöttek, és hősi halált haltak. Köztük akadt szegedi születésű olimpikon is, a kiváló atléta, dr. Gönczy Lajos személyében.
Gönczy (Grön) Lajos 1881. február 24-én született Szegeden. Az elemit a belvárosi iskolában végezte, majd következett a piarista gimnázium. Atlétikai eredményei már a gimnáziumi évek alatt is kiemelkedőek voltak, sorra nyerte az iskolai tornaversenyeket. Jó eredményeket ért el magasugrásban, távol- és rúdugrásban. Gimnáziumi tanulmányai idején már az 1872-ben alakult Szegedi Torna Egylet sportolója. 1899-es érettségi vizsgája után Budapesten folytatta tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetem Jogi Karán. Azonnal bekapcsolódott az egyetemi sportéletbe és a Budapesti Egyetemi Atletikai Club (B.E.A.C.) atlétája lett. Az egyesületben mint sportvezető is szerepet vállalt. Életének 20-as évei vége felé, mint „öregedő” sportoló a fiatalokat is edzette, tanította.
Az 1900-as évben, 19 évesen, mint a BEAC sportolója, életében először utazott olimpiai versenyre. Gönczy, a róla elnevezett „magyar” ugrási stílussal 175 centiméterrel magasugrásban a 3. helyezést érte el. A következőképpen ugrott: szemből merőlegesen nekifutott, messziről dobbantott, majd lábbal előre, háttal erősen homorítva jutott át a léc felett.
A következő olimpiai játékok színhelye 1904-ben az amerikai kontinensen a szintén világkiállítást is lebonyolító St. Louis volt. Gönczy Lajos itt is eredményesen szerepelt, mert 175 centiméteres magasugrásával a 4. helyet szerezte meg. A helyből magasugrás számban pedig az 5. helyen zárt.
Feljegyezték róla, hogy a versenyre vitt magával néhány palack tokaji bort is, mint erősítőszert, és ezt fogyasztotta az edzések során. Azonban verseny közben nem engedték meg neki a „doppingszer” fogyasztását, ugyanis borral állítólag magasabbat tudott ugrani.
A nagy versenyek közben a BEAC versenyzőjeként igen szép eredményeket ért el a hazai bajnokságokban is: kétszeres magyar bajnoknak (1904, 1905), négyszeres magyar csúcstartónak mondhatta magát, legjobb eredménye az 1904-ben megugrott 182 centiméter.
Két év múlva az athéni játékok következtek: a szegedi sportoló 175 centiméteres ugrásával itt a 2. helyezést érte el.
Az 1908-as londoni olimpián nem volt a magyar válogatott tagja. Az aktív versenyzéstől 1910-ben vonult vissza. Katonai szolgálata miatt visszakerült Szegedre, ahol civilként előbb ügyvédgyakornokként, majd bírósági tisztségviselőként, később pedig törvényszéki bíróként dolgozott.
A Nagy Háború kitörése után már a szegedi 46-os „közösök” soraiban harcolt a távoli harctereken. Az ezred 1915 júniusának végén került az olasz frontra, a doberdói frontszakaszba. Július 3-án Marcottini község közelében vették át először a hevenyészett védőállásokat és így az 1. isonzói csatában már részt vettek.
1915. november 29-én ért véget az ezred rövid pihenője, a San Martinó község északi sarkának magasságától a Monte San Michele nyugati lejtőjéig terjedő védőszakaszt vették át. A tervezett támadás tüzérségi előkészítését december 3-án már a kora hajnali órákban megkezdték az olaszok.
Hajnal 3-kor telitalálatot kapott az a tiszti fedezék, amelyben dr. Gönczy Lajos főhadnagy is tartózkodott, hősi halált halt. A 17. közös hadosztály Vallone völgyben kialakított temetőjében temették el, közös sírban.
A Doberdón hősi halált halt Gönczy Lajos főhadnagy volt az első szegedi olimpikon, aki éremmel tért haza a világeseményről. Olimpiai eredménye 68 évig tartotta magát a városban, mivel csak 1968-ban nyert újra érmet szegedi sportoló: Kocsis Lajos labdarúgó, aki Mexikóvárosban lett olimpiai bajnok a magyar válogatottal.
A második világháború utáni sportélet Szegeden
A második világháború befejezése után nemcsak az ország társadalmi, politikai és gazdasági életében következett be döntő fordulat, hanem a sport területén is. A háború még magyar földön zajlott, amikor Szegeden 1944. december 8-án a Szabad Szakszervezetek székházában a város jelentősebb sportegyesületeinek vezetői már a szegedi sport mielőbbi újraindításáról tárgyaltak. Bár az egyesületi névsor nem volt teljes, de a jelenlévő SZVSE, SZAK, Szegedi Korcsolyázó Egylet, Szegedi Evezős Klub, Szegedi Egyetemi Klub, Móravárosi TE, Magyar Kender UTC, Postás SE és a Labdarugó Kerület képviselői a sportélet mielőbbi elindítását szorgalmazták és megalapították a Szegedi Központi Sportbizottságot.
Az 1960-as évek végére Szegeden a sportmozgalom bázisa kiszélesedett, 1968-ban a város 51 egyesületének 183 szakosztályában 19 202 egyesületi tagot tartottak nyilván, és ebből a diáksportolók száma 4404 főt tett ki.
A sportágak zöme, mint az atlétika, a birkózás, a kajak-kenu és a férfi kézilabda fejlődött, de a torna, a kerékpár, a tenisz és a lövészet helyzete már korántsem bizonyult megnyugtatónak.
Az egyesületek közötti munkamegosztás és a profiltisztítás eredményeként más szakosztályokat foglalkoztatott a négy nagy szegedi sportegyesület: SZVSE (birkózás, atlétika), Volán (kézilabda, motorsport), DÉLÉP (röplabda, asztalitenisz), SZEOL AK (labdarúgás, vízilabda, cselgáncs), így a rendelkezésre álló anyagi eszközöket célirányosan lehetett felhasználni.
A cikksorozat következő része innen folytatódik.
