Szabó László MPB-elnök: Szükségünk lett volna az olimpia közös élményére

A Magyar Paralimpiai Bizottság elnöke úgy látja: a budapesti olimpia esélye hosszú évtizedekre elesett azzal, hogy visszaléptünk a pályázattól, azonban a cél még megmaradt. A nemrégen újraválasztott sportvezetővel, Szabó Lászlóval beszélgettünk.

- Nem is kezdhetnénk mással: hogyan kommentálná azt, hogy Magyarország visszalépett a 2024-es olimpiai pályázattól?

- Nagyon nagy szükségünk van közösségi élményekre, közös ügyekre. Talán nem túlzok, ha azt mondom, a rendszerváltoztatás óta a 2016-os foci Eb volt az, ami igazán összehozta az országot. Pártállásra, gondolkodásra, a sport szeretetére való tekintettől függetlenül mindenki úgy gondolta, hogy most összetartozunk, és valami közöset csináltunk. Az olimpia és a paralimpia ilyen lett volna, nem is feltétlenül az a négy hét, amíg a paralimpiával együtt zajlott volna ez az esemény, hanem már az készülődés, ahogyan az ország várja, hogy vendégül lássa a földgolyó legjobb sportolóit. Szerintem ez az élmény nagyon kellett volna az országnak, a nemzetnek. Ez az eszköz most elveszett, de a cél megmaradt. A nemzeti egységet és a közösségben gondolkozást életben kell tartani és fel kell izzítani, még ha ez most patetikusan is hangzik. Úgy gondolom, megtaláljuk az eszközöket ehhez.

- Milyennek ítélte a budapesti pályázatot? Budapesttel együtt már Róma, Hamburg és Boston is visszalépett, maradt Párizs és Los Angeles.

- A pályázatunk rendben volt, a pályázati folyamatban jól szerepeltünk. Nem mi voltunk az esélyesek, Párizs egyértelmű esélyes, és ha csak valami katakrizma nem történik, akkor 2024-ben Párizsban lesz az olimpia és a paralimpia. Talán okozhattunk volna meglepetést, ha mással nem, akkor azzal, hogy komolyan megszorongatjuk a győztest, és ott maradunk a világ sportdiplomáciai térképén.

Az olimpia egy fontos ügy, de egy eszköz: annak érdekében, hogy megmutassuk, mi magyarok, közösen egy csomó jó dolgot tudunk csinálni, akár olimpiát, paralimpiát is, ha kell. Hogy lesz-e erre mód, csak reméljük.

- Az olimpia rendezésének elnyeréséhez erős diplomáciára is van szükség. Korábban beszéltünkSzekeres Pállal, a Nemzetközi Kerekesszékesvívó-szövetség (IWAS) elnökével, neki milyen szerepe lehet a Magyar Parilimpiai Bizottság diplomáciai területén, illetve mennyire erős ezen a téren a bizottság?

- Izmosodunk. Elnökként célkitűzésem volt a nemzetközi sportdiplomáciai tevékenység erősödése. A magyarok megbízható és erős partnerei a nemzetközi paralimpiai bizottságnak. Egy hete ért véget a kerekesszékes vívó világkupánk Egerben, nagy sikerrel és megelégedéssel rendeztük ezt. Készülünk a nemzetközi asztalitenisz-bajnokságra, az úszóbajnokságra, de csörgőlabda utánpótlás-világbajnokságot, ülőröplabda regionális kupát is fogunk rendezni - egyszóval teli vagyunk nemzetközi versenyekkel. Egyre nagyobb szerepet kívánunk vállalni a nemzetközi paralimpiai bizottság életében is. Szekeres Pali megválasztása egy természetes folyamat is volt, hiszen ő egy ikon, egy idol, aki ha elindul, akkor nem volt kétséges, hogy ő lesz az elnök. Fontos szerepe van abban, erősítse Magyarország sportdiplomáciai pozícióit.

- Ez lehet az egyik célkitűzése is elnökként, hogy minél több nemzetközi versenyt rendezzen Magyarország?

- Nekem ez a kérésem a kollégáim felé minden egyes évben. Olyanok vagyunk, mint a legrosszabb vadász: minden célpontra lövünk. Amilyen nemzetközi versenyt meg lehet pályázni, azt megpályázzuk. A nemzetközi paralimpiai világban ez még kevésbé bevett, mint az olimpiai világban: ott jobban el vannak osztva a szerepek, itt még a kialakulás fázisában vagyunk, itt még teret kell foglalni. Amire reális értelme van, arra pályázunk is, az a célom, hogy minden évben, ahogy idén is, hét-nyolc nemzetközi verseny legyen Magyarországon.

- A szegedi Sportkoalíció alakuló ülésén tartott beszédében arról szólt: mindenki valamilyen kisebbséghez tartozik. Hogy látja, a paralimpikonok mennyire részesülnek Magyarországon abban a megbecsülésben, ami megilletné őket, mekkora társadalmai elismerés övezi a parasportolókat?

- Mindannyian valamilyen módon kisebbségek vagyunk, ki ezért, ki azért, ki több dolog miatt. A szellemi, a fizikai képességeink, a vallásunk, a bőrszínünk, a szociális hátterünk és sok minden más miatt lehetünk, és vagyunk is mindannyian kisebbségben. A paralimpikonok a legklasszikusabb példái annak, hogy a kisebbségben való lét nem egyenlő azzal, hogy vesztesek legyünk, sőt, ki lehet ebből törni. Valóra lehet váltani az álmainkat, meg lehet mutatni, hogy képesek vagyunk győztesek lenni. Ezt a parasportoló tudja a legjobban megmutatni. Ezért gondolom azt, hogy a parasportoló nem csak önmagában a sport eredményeiért fontos, hanem azért is, hogy megmutassa, hogy a fogyatékos lét győztes létet is jelenthet. Ehhez persze kell a megbecsülés, az, hogy beszéljünk róluk, ismerjük őket, anyagi megbecsülést adjunk nekik, a közösségnek is el kell ismernie őket, és a szó jó értelmében véve példamutatásra kell, hogy használja őket. Jó úton járunk, sok dolgot el kell még végeznünk, de az irány rendben van.

- Visszatérve a Sportkoalícióra: az ilyen kezdeményezések akár ezt is segíthetik?

- Minden olyan eseményre szívesen megyek el, ahol az emberek együtt akarnak gondolkozni, együtt akarnak tenni valamit, legyen szó a legkisebb dologról is. Nagyon hiszek a közösségi cselekvésben, az egymásra utaltságban, az egymásban bízásban. Ez a legfontosabb dolgunk az életben, hogy csapatokat, közösségeket alkossunk. Ha a Sportkoalíció arra szerződik itt Szegeden, hogy jobbá kívánja tenni a város sportéletét, akkor nekem az első hívó szóra ide kell jönnöm, és azt kell mondanom, hogy amit én és az általam vezetett Magyar Paralimpiai Bizottság hozzá tud tenni, azt hozzá is fogja tenni. A legszörnyűbb dolog, ami Magyarországon történt az elmúlt ötven évben, az az individuum, az individualizmus térnyerése. Nem individuális, hanem közösségi lények vagyunk, az ember csapatban, társakban, közösségekben, szervezetekben, együttműködésekben gondolkozik. A sport a legjobb példa a közösség szerveződés erejére, ezért nekem itt volt a helyem Szegeden is vagy bárhol az országban, ahol emberek együtt akarnak gondolkodni és cselekedni.