Németh Miklós: Ha eltűnnek a mesterek, az a sportág végét jelenti

Egy olimpiai bajnok épített Szegeden műfüves pályát. A gerelyhajítás ikonja, Németh Miklós dobott először 90 méter fölé Magyarországon. Hamarosan a SZVSE-stadionban áll legújabb alkotása.

A SZVSE-stadion hamarosan

, és a mellett, hogy milyen jó hír ez a szegedi sportszeretőknek, még egy külön kuriózuma is van a történetnek: a pályát egy olimpiai bajnok gerelyhajító építette.

Németh Miklós

az ezredfordulón alapította cégét, a Németh és Társa Kft.-t, melynek fő profilja a szintetikus sportpályák építése.

- A magyar sport egyre több ágazatában hallani problémákról, apadó források, kevés igazolt sportoló, az ön idejében nem volt ilyen drámai a helyzet.

- Az 1990-es évektől egyszerűen elveszett a gazdája a sportnak. Megszűnt a sportirányítási, sporttámogatási rendszer, ami fenntartotta ezt a területet, és nem lépett a helyébe semmi. Ezt főleg olyan egyéni sikersportágak érezték meg, mint az atlétika, ökölvívás, súlyemelés, birkózás, cselgáncs stb. A tradicionális egyesületek mögül kiestek azok a vállalatok, melyek addig finanszírozták a különbözős sportágat, az egymást követő kormányok pedig nem kezelték prioritásként a sport problémáját. Mindig mostohagyerek szerepet kapott. Pedig az élsportot nemcsak azért kell támogatni, mert a magyar identitást, küzdőszellemet ápolja, hanem ezzel támogatjuk azokat a fiatalokat is, akik szeretnének sportolni, ösztönzi őket, mintaképet ad. Persze ehhez a világ összes pénze sem lenne elég, de el kell egyszer kezdeni. Lehet, hogy épp azon a módon, ahogy a mostani kormány teszi, de lehet, hogy egy másik úton.

- Mégis hogyan lehet, hogy a sport mostoha helyzete ellenére ilyen sikeresek voltunk a legutóbbi olimpián?

- Többek között, mert van a kajak-kenuban egy kiváló női szakág. Ha ez így marad, akkor még sok világversenyen örvendeztetnek meg bennünket a kajakos lányok, de milyen garancia van arra, hogy azokat az edzőket, akiknek a tudás a birtokukban van, nem csábítják el, és nem kezdenek el dolgozni Ausztráliában, vagy Új-Zélandon?

- De ez igaz lehet minden sportágra.

- Így van, ha nem lesznek meg az edzőink, szakvezetők, akik a lelkét adják az adott sportágaknak, akkor az ellenfelek könnyedén túllépnek rajtunk. Ez a folyamat sajnos az atlétikában már lezajlott. Gyakorlatilag az öböl menti országokban dolgozik a magyar szakvezetés java, akik tisztességes pénzért tanítják meg az araboknak, hogy mi az az atlétika.

- De nemcsak a kajakosaink voltak sikeresek...

- A tradíciók miatt műhelyek maradtak meg - amely önmagában egy csoda - és ezek képesek még kinevelni egy-két bajnokot. Ilyen kardvívásban a Honvéd és a Vasas. Atlétikában ez már nincsen meg, gyakorlatilag felszámolódtak a klubok. Az egykori százezres igazolt atlétatömeg mára tízezresre apadt. A mai bajnokságokban gerelyhajításban 50-60 méterrel be lehet kerülni az első nyolcba, a mi időnkben a selejtezőkbe sem lehetett ezzel az eredménnyel kvalifikálni. Ha valaki nem dobta meg pályafutása során a 72 métert, akkor nem indulhatott felnőtt bajnokságban. A tizenkettes döntőbe 75 méter alatt nem lehetett bekerülni. Ez a drámai visszaesés pedig abból indult, hogy az edzők elmentek vagy abbahagyták, mert tizenöt-, húszezer forintból nem lehet az összes szabadidőt feláldozni. A sport is hasonló terület, mint a kultúra: ha pénzt áldoznak az ápolására, a színművészetre, a képzőművészetre akkor a művészek kapnak egy minőségi képzést, ideát, mestereket maguk mögé. Ha a sportágak mögül a mesterek eltűnnek, elmennek, akkor az egyenlő a kipusztulással.

- Az atlétikára olykor ráadásul még a dopping árnyéka is rávetül.

- A mi időnkben nem mondom, hogy nem volt, de elhanyagolható szinten. Most viszont a teljesítményorientált, a szenzációhajhász világunkban sokkal kiélezettebb a helyzet, és a dinamikusan fejlődő orvostudomány segítségével, amit meg lehet tenni a produktum előállításához, azt meg is teszi a sportoló. Folyamatos versenyfutás megy ezen a területen is.

- A gerelyhajítás után műfűépítés, az országban az első ilyen pályát az ön cége készítette a Fradinak.

- A labdarúgást a legutóbbi időkig úgy aposztrofálták, hogy ezt a játékot lehet minden olyan pályán játszani, ahol gurul a labda, és azt a két kapuba el lehet juttatni. Legyen az fű, aszfalt, salak, homok sőt Finnországban még zúzott kövön is játszottak. Az első műfüves pályát 1975-ben építették Berlinben. A technológiai fejlesztések a nemzetközi szövetség hatására a kétezres évektől gyorsultak fel igazán. A pályákra ma már lehet kérni UEFA-minősítést is, itt egy- és kétcsillagos szintet különböztetünk meg. Vizsgálják a szálerősséget, a labda gurulását, a pattanását, de azt is, hogy esős időben mennyire csúszik, hogyan viselkedik fagyban. Ha egy klub szeretne áldozni a pályájára, akkor némi pénzért kérhet minősítést és BL-meccsen, és felnőtt Európa- és világversenyeken kívül bármit rendezhet rajta. Az eltűnő grundok között, a régi aszfaltos, salakos pályák felújításával egyre több fiatalt lehet kicsalni focizni. Ha tisztességesen karban tartják ezeket a pályákat, akkor 10-12 évig tökéletesen szolgálja a használóit, persze folyamatos karbantartás mellett. Ezután újra kell fektetni a füvet.

- Azt mondják egyesek, hogy nem tesz jót az ízületeknek.

- Ez nem igaz. Aki ezt mondja, az nem focizott rendszeresen fekete salakon, vagy betonkemény pályákon...