Hódy László: "Mindig a magyarságunkért játszottunk"

Az 1955-ben a magyar válogatottal Budapesten Európa-bajnokságot nyerő szegedi születésű Hódy László büszke magyarságára és arra, hogy Szegedről indulhatott el. A 78 esztendős kosárlabda-legendával beszélgettünk.

- Szegedi Postásban kezdte pályafutását 14 évesen 1948-ban. Milyen volt akkoriban Szegeden kosárlabdázni?

- A szülővárosom Szeged, itt kezdtem el kosárlabdázni, itt értem el olyan eredményt, hogy felkerültem Budapestre, aztán válogatott is lehettem. Nagyon jó volt akkoriban a szegedi kosárlabda, számomra kamaszként már az is hatalmas megtiszteltetést jelentett, hogy vihettem a labdákat, és a nagyokkal melegíthettem be, igaz, nem játszhattam soha. Aztán megerősödtem és elértem azt a fizikális szintet, mint a többiek. Jól éreztem magam a Postásban, majd átkerültem a Szegedi Honvédhoz, 17 évesen pedig a fővárosba, a Budapesti Honvédhoz, onnan hívtak be válogatottba is.

- Ráadásul nagyon fiatalon...

- Úgy tűnik, ez családi vonás, mert

Szabolcs

öcsém is egyik napról a másikra jött fel. Magam is átlagos játékosból egy év alatt rengeteget fejlődtem, aztán újabb egy év alatt már a hazai legjobbak között találtam magam. Mindig felfelé kellett mennem, s egy idő után már a kezdőötösben voltam.

- Az 1950-es évek kétségtelenül a magyar sport aranykora volt, elég csak az 1952-es helsinki olimpiára vagy az Aranycsapat nagy menetelésére gondolnunk. Hogy volt ez a kosárlabda esetén?

- A helsinki olimpiára megfiatalították a csapatot, ott nem értünk el jó eredményt, de akkor tanultuk meg igazán, hogy mi is az a csapatjáték. Egy évre rá már másodikok lettünk a moszkvai Európa-bajnokságon. Akkor már kezdőemberként számítottak rám a nemzeti csapatban. 1954-ben megnyertük a főiskolai világbajnokságot, 1955-ben pedig a budapesti Eb-t. A magyar kosárlabda aranykora három évig tartott. Azt mondják, a csúcson nehéz megmaradni, mert mindenki azt akarja legyőzni, aki ott van. Aztán jött a forradalom, és szétesett a csapat...

- Azon a nevezetes budapesti Európa-bajnokságon 1955-ben akadt egy még emlékezetesebb Szovjetunió elleni mérkőzés, melyen 82-68-ra diadalmaskodott a magyar egység, s ön a csapat legjobbja volt húsz ponttal. Hogyan emlékszik vissza erre az eseményre?

- Amikor valaki kosárlabdázik, akkor mindegy, hogy csak a családja és pár néző van vagy 60-70 ezer ember, annyira arra koncentrál, amit csinál. Nekem csak akkor ötlött szembe az óriási lelkesedés, amikor időkéréskor a tömeg hisztérikusan őrjöngve szurkolt. Aztán amikor a tekintet már az ellenfelet keresi, minden más elhomályosodik. Éreztük, hogy jobbak vagyunk a szovjeteknél, éreztük, hogy nem megy nekik annyira. Nem voltak a legjobb formájukban, de ez az élet rendje, mi jók voltunk, és lemostuk őket. Nem is tudom, valaha vertük-e meg 14 ponttal őket. Akkor már érezhető volt a forradalom szele, a magyarságtudat erősödése, érezhető volt a tömeg összetartása, a barátság és a nyerni akarás az embereken és a csapaton is. Mi nem egyénileg küzdöttük, hanem a magyarokért harcoltunk. Sokan mondták, hogy sarló-kalapácsos címeres mezben játszottunk, de mi nem ezért kosárlabdáztunk, hanem a magyarságunkért.

- Helsinki után Melbourne-ben nem lehetett ott az előző évben Európa-bajnok magyar válogatott. Aranyesélyes lett volna a csapat az olimpián?

- Sajnos épp amiatt nem vittek ki minket, mert nem voltunk aranyesélyesek. Az amerikaiak már nagyon megerősödtek amatőr vonalon. Az akkori ellenfeleket nagyrészt legyőztük volna, véleményem szerint a második-harmadik helyre nagyon esélyesek voltunk.

- 1956 az ön életében is vízválasztó, hiszen ekkor emigrált Ausztráliába, ahol új életet és karriert kellett felépítenie...

- Ausztrália befogadott bennünket, a világ egyik leggazdagabb országának tűnt szemünkben, ahol nincs osztályharc, az emberek boldogok, és el tudtuk érni, hogy mi, a menekültek, az emigránsok adtunk ezért cserébe valamit az országnak. Szerencsénk volt, ráadásul a kosárlabda sokkal alacsonyabb fokon állt, mint a korabeli Európában vagy Magyarországon. Bátyámmal,

Jánossal

minket nem nagyon akartak kiengedni külföldre, aztán amikor végül eljutottunk Ausztráliába, ő Victoria államba ment, én Dél-Ausztráliában maradtam, mindketten kosaraztunk, és elismerten a legjobbnak számítottunk. Az 1964-es tokiói olimpián ausztrál színekben léphettem pályára. Ott egyébként akár a magyar válogatott ellen is játszhattam volna, hiszen

Zsíros Tibor

tanítványai az A csoportban voltak, míg mi a B-ben, de szerencsére nem úgy alakult, hogy összekerüljön a két gárda. Amikor meccs közben bevonultak a magyarok, és megláttam őket, le kellett cseréljen az edzőm, mert a szívem majd kiugrott a helyéből, annyira szerettem volna a mieink között lenni. Leírhatatlanul csodálatos érzés volt.

- Mikor tért végül haza először?

- 22 évesen, 1956-ban hagytam el Magyarországot, majd rá 22 évre, 44 évesen, 1978-ban tértem haza először. Különböző okoknál fogva sokáig nem nagyon akartam hazajönni, el is ítéltek az emigráció miatt, majd aztán rehabilitáltak. Épp Új-Zélandon voltam, s onnan érkeztem meg Magyarországra. Óriási, csodálatos élmény volt hazatérni.

- Követi-e a jelenkori magyar kosárlabdasport eseményeit? A közelmúltban látta-e például a magyar válogatott valamelyik mérkőzését?

- Követem a magyar kosárlabdát, különösen megragadt az emlékezetemben a 2010-es szolnoki, macedónok elleni Eb-selejtező mérkőzés, ahol csodálatos csatában mindkét csapat nagyon jól játszott, s végül a mieink nyertek. Csak azt nem értem, hogy a magyar csapat bár szinte meghal a pályán, miért nem tud mégis igazán nagy eredményt elérni...

- Most pedig szülővárosában, ismét Szegeden járt, s megtekintette a Naturtex-SZTE-Szedeák edzését. Hogy tetszettek a látottak?

- Nagyon jó érzés látni a mai szegedi kosarasokat: fiatalok, magasak, erősek, derék fiúk, akiknek minden adottságuk megvan ahhoz, hogy jól szerepeljenek. Ez már ezután csak rajtuk és edzőjükön áll!