Árulkodó félelmeink

Néha, amikor úgy tűnik, hogy a teljes sötétség borul reánk, amikor már nem sok remény maradt, akkor lehet bátran, tisztán és félelem nélkül élni.

Veszíteni valónkat mindig megkérdezhetjük, de ha igazán őszinték vagyunk, akkor beláthatjuk, hogy ebből a világból minden és mindenki elengedhető. Valami víg kedélyű gondolatvezetés keresek arra, hogy miként foghatjuk meg az élet legerősebb megpróbáltatásait, mert flegmán sokan mondják nevessünk a halálon, de azért lássuk be, hogy még mindig jobb „meghalni a nevetéstől”. Ha az ember az élete folyamán a legkomolyabbtól már nem is fél, mert meggyőződött róla, hogy valami igazán jó vár rá, kilépve majd ebből a világból, az apróbb mulatságos rettegései még megmaradhatnak. Épp a pszichiátria osztályon vettem részt egy kurzuson, - mint hallgató, és nem mint kezelt, - amikor az új épület előnyeit és hátrányait is ecsetelte a kedves professzor úr. Kellemes cinizmusával eltökélt tekintetével közölte, hogy bár minden épületnek meg van a maga hátránya, de nekik legalább jutott ide a pszichiátriára egy önismereti lift. Már egy halk kuncogó moraj suhant végig az oktató termen, de pontosan tudtam, hogy senki sem tudja, mire céloz tréfás oktatónk. Hangos bekiabálással kérdeztem meg, hogy pontosan mit ért „önismereti lift” alatt, tekintve, hogy már lelkesen várta ezt a kérdést, hisz a poén addig nem ül, amíg áll. „Nos, az önismereti lift. Egy tetőtől talpig tükröt takar: belépsz a liftbe, belenézel, és ’jééé’ felismered magad. Ettől önismereti.” Ekkor már én is hajlandó voltam nevetni, a többiek pedig ráébredhettek, hogy fogalmuk sem volt eddig min nevetnek. Ellenben nekem egy lift akkor is önismereti, ha nincs benne tükör. Miért? Azért, mert számomra a lift, a mozgó lépcső, a forgóajtó, fotocellás ajtó és mindenekelőtt a páternoszter örök veszedelmeket rejt. Ergo, ha akarom, ha nem, elárul rólam valamit. Minden olyan szállító eszköz, ami automatikusan mozog, nem én irányítom, és alkalmazkodást kíván a felhasználótól, számomra egy bizonyos rettegés foka, köztudottan ön- és közveszélyes vagyok alkalmazásukkor. Valamiért keserédesen kell azon mosolyognom, hogy már milyen régóta nem félek attól, amitől az emberiség jelentős százaléka retteg, de izzad a tenyerem és hevesebben ver a szívem valahányszor egy forgóajtó felé közeledek. A legutóbbi ilyen esetnél, óvatos téblábolásomat figyelmen kívül hagyva, egy férfi hátulról megelőzve, elém vágott, és berobogott a forgóajtó fülkéjébe, amitől én teljesen megzavarodtam. Az addigi óvatos számolásomba belegabalyodtam, és rosszul mértem fel a forgás ütemét, ezért helytelen ütembe léptem be az ajtó forgásába, aminek az lett az eredménye, hogy majdnem teljesen összevertem magam, míg végül sikerült megtámaszkodnom, és az elhűlt és értetlen biztonsági őr felé küldenem egy bágyadt mosolyt, hogy igazán nem szükséges értesítenie az adott mentőszolgálati szerveket. Bár elnyúló arcán látható volt, hogy nem képes feldolgozni a látottakat: miként lehet az, hogy egy fiatal, életerősnek tetsző, viszonylag normális személy miért nem bírja legyőzni a forgóajtó adta kihívást. Ez úgy vélem, hogy részben számomra is örök rejtély marad. Bármennyire is érdekes az, hogy az ember életének legsötétebb pillanatival képes bátran szembe nézni, beletekinteni abba, amitől legszívesebben elfordulna, attól még személyiségének apró furcsaságai egyedi módon jelen vannak. Amikor kimondjuk azt a másiknak, hogy „Így is szeretünk!”, akkor jó lenne, ha úgy mondanánk ehelyett, hogy „Bármiként is legyen akkor is szeretünk”. Ez a gondolat a jövőt is képes magában foglalni, minden olyan nem várt eseményt, ami olyan sebességgel és olyan váratlanul robog be az életeinkbe, mint egy havas hegycsúcson alázúduló lavina. Amennyiben ezt a teljes körű, feltétel nélküli szeretet tudjuk biztosítani a másik felé, annyiban megadjuk annak a lehetőségét, hogy kitartunk mellette akkor is, amikor egy nem várt esemény gyűrné le a másikat. A kérdés, sohasem az, hogy jönnek-e ilyen megpróbáltatások, ezt mindenféle kétség nélkül merem állítani, hogy nem kerülnek el bennünket. A kérdés az marad, hogy mennyire merjük feltételek nélkülire szabni szeretetünk mértékét mások irányában. Kedves Olvasók! Bízom benne, hogy a részint komor gondolatokat mosollyal is balanszírozhattam. Még ha közhelyesnek is hangzik, megélni sohasem az: kívánom, hogy legyen részünk minél többször a feltétel nélküli szeretetben!