Túllépve korlátolt önmagunkon

Már a pirkadó hajnal festette égő vörös színre az ég alját Szeged városa fölött, amikor a taxi ajtaja csukódott mögöttem, ahogy a kényelmes székben kinyújthattam megfáradt lábaimat. Boldog mosollyal nyugtáztam a kora reggelig tartó leánybúcsú sikerét, amiben az ünnepelt barátnőm önfeledten tölthette az elmúlt órákat azokkal a hölgyekkel, barátnőkkel, akik a lányságának meghatározó kapcsolatait jelentették.

A hajnalban munkába álló, ezért rendkívül friss taxisofőrnek újságoltam büszkén barátnőm leánybúcsúját, mutatva a megkülönböztető szalagomat, ami híven bizonyította, egy barátnőmet búcsúztattam, hogy a következő héten már egy ifjú új asszonynak örülhessek. Lelkem mélyén vártam az éltes korú embertől egy dörmögően nyers választ, amiben keserűen tudja velem, hogy köd telepedett az agyamra, egy igazi naiva hősnő vagyok, ne aggódjak, amilyen gyorsan esküsznek, olyan gyorsan el is válnak. Kíváncsian néztem oldalra, hogy a már megszokott frázisok ropognak-e fegyverként, amelyekben, egy lehetetlen illogikus gondolattal szokott indulni minden okfejtés a reményt vesztett emberek lelkéből: „sokat éltem, sokat láttam, sokat tapasztaltam én már”. Mindez annak látszatát kelti, mintha a rétegződő tapasztalatok az ember valóságos segítségére lennének abban, hogy mintegy mértani pontossággal előre kiszámíthassa az egyes életesemények kifutási idejét. Mi sem könnyebb, mint ezt megcáfolni: mindenkire igaz ez az állítás, akit még nem ért meglepetés ebben az életben. Erős gyanúm, hogy a humán populáció jelentős része halmazon kívül esik, sőt, merem állítani, hogy láttam már kutyát is meglepődni. Néha a „nem most jöttem le a felvédőről, nem adok nekik egy évet” szellemes fordulattal indul útjának a házasságellenes kibontakozás. Sajnos várakozásomnak megfelelő gondolatokat hallottam, ahogy már a hídról csodáltam a napfelkelte szépségét, és eszembe jutott az a személy, akinek a kegyelme napról napra megújul. Ez esetben sem csalódhattam, sajnos valóban el is hangzott mindaz, amit szerettem volna nem hallani. Ami talán nem illogikus, a keserű termésnek valóban keserű a gyökere: „a szív teljességét szólja a száj”. Milyen erős igazság ez, hisz a szavaink többet elárulnak rólunk, semmit valaha sejthetnénk, a szív teljességében lévő érzések és gondolatok jönnek ki szánkon. Ahogy haladtunk tovább a némileg enyhet adó korai órákban, a reményről kezdtem el beszélni, nincs miden házasságnak törvényszerűen vége. Cinikus pillantás volt a válasz, benne rejlett a gondolat, hogy aki még nem volt házas az ne nyilatkozzon a témában. Közben már hazaértem, és udvariasan megköszöntem, hogy biztonságban hazaszállított, az örökké éber puli már jött is üdvözölni, hogy túláradó szeretetével halmozzon el. Eszembe jutott egy házaspár, keresztények. Egykor fiatal leányként és fiatal emberként ismerték meg egymást, és egyértelműen egymással szerették volna leélni az életüket, kétségük sem volt afelől, hogy Isten is egymásnak szánta őket. Már jegyességben jártak, amikor a férfit egy baleset érte, deréktól lefele lebénult. Jegyesét, jegyessége alól kész volt felmenteni, hogy szabad legyen arra, hogy valaki máshoz menjen férjhez, vagy akár egyedülállóként, de nem ekkora, minden napi teherrel élje le az életét, tudva, hogy ápolnia kell egy férfit egy életen át úgy, hogy még gyermekeik sem lehetnek. Az fiatal leány azzal állt elő, hogy neki Isten azt mondta, hogy márpedig az ő felesége kell, hogy legyen. Ebből a férfiból végül házas emberként, egy nagyszerű imaharcos lett, aki nem szűnt meg könyörögni másokért, mert kiszolgáltatott helyzete révén válhatott az imáiban gazdag emberré, akivé lennie kellett. Ebben kapott egy hű társat, aki nem szűnt meg őt gondozni halála napjáig. Ez itt egy másik extremitás, mondhatjuk, hogy a szakasz másik vége, hisz ilyen döntéssel csak keveseknek kell életük folyamán szembesülnie. Mégis elmond valamit, még ha ezt nehéz is belátni: az ember önmagától és önmagából nem tud úgy szeretni, hogy feltételeket ne szabjon, hisz természetünk szerves része az önzés. Nem idealizmus, amiről beszélek, hanem valóság: van remény arra, hogy az ember korlátolt önmagán túllépve úgy szeressen, ahogy sohasem hitte, hogy tud: ez pedig nem a talmi emberi kitartásban rejlik, hanem Isten szeretetében. Kedves Olvasók! Bízom benne, hogy szép élményekben gazdag a nyaruk, itt leszek Önökkel ebben az évszakban is, és kitartásra bátorítok mindenkit, aki rendületlenül dolgozik! Várom meglátásaikat és gondolataikat!