Életünk bálványai

Élhetünk a saját idoljaink által teremtett rabságra ítélt világban, ott ahol imádatunk kizárólagos tárgya egy képzeletünk által szülött, imádott, de mégolyan torz lény, akit függőségben csodálni lehet, és el nem ereszt, mert amit az ember maga teremt, az fogva tartja és emészti.

A minap a könyvtornyok végtelen rendezésében, rendszerezésében, a banánérlelő melegben olybá tűnt, hogy a lapok spontán meggyulladnak, és különösebb figyelmeztetést mellőzve lángba borul a tanulságos olvasmányok sokasága. Hiába, minden könyvnek egyedi az illata, az élmények sokaságát ontja magából a megsárgult lapok dohos fellege éppúgy, mint az élénken illusztrált képes mesekönyvek frissen nyomott karaktere. Kezembe került egy szeretett dráma, aminek pergő, zabolátlan párbeszédeit valahányszor olvastam mindig különlegesnek, és tanulságosnak találtam, Pygmalion. Később egy teljesen prózai pihentető meggyszedés közepette gondolkodtam, a fals hiedelemről: az emberi erő teremtő erejéről. Kint a kerti idillben egy szürke kiscica - akit épp csak a minap neveztem el Salamonnak, bízva a jövőbeni bölcsességében, de feltétlen egyedi egér vadász ösztöneiben-, folyvást támadási felületnek értékelte a fedetlen lábfejem, tíz körmével és éles fogaival ugrott az állandóan mozgásban lévő cél objektumra. Mindeközben egy okos pásztorkutya terelgette birkanyáj hiányában az egy darab cica kölyköt, aki észbe kapva varázsjátékából, fürge szökkenésekkel ugrott fel a legközelebbi meggyfa tetejébe. Felismerve apróka termetének korlátait ügye-fogyott nyávogásba kezdett, panaszolva, hogy feljutni egyszerűbb volt, mint lemászni a fáról. Egyszemélyes mentőseregként érkeztem a fa tövéhez: a macskát keserves nyávogások közepette leemeltem a meggyfa ágai közül. Odafordulva a kutyához, egy diadalmas lényt pillantottam meg, aki győzelmet aratva a macska szertelen mozgása felett, elégedett ugatásokat hallatott, és értelmesen csillogó tekintetével kérlelve várta a dicséretet: hisz dolgát jól végezte. Rabságát nem érezve csügg válaszomon, és várja tőlem az egyszerű jó szót, mint egy dependens, függő lény, aki imádattal adózik gazdája irányába. Gyakorta úgy tűnik imádatának sem korlátja, sem pedig határa nincs, hisz jóformán alfaként és ómegaként tekint az emberre, aki felé közel feltétlen bizalommal adózik, holott egészen más személy az alfa és ómega személye, minden csak nem emberi. Hát eszembe jut újra a név, a mitológiai alak, aki mindannyiunk egy vétkes tettét ábrázolja egy legenda formájában: Pygmalion. A szobrász aki, aki a saját maga által faragott valószerűtlenül gyönyörű nőalak szobra iránt gyúl szerelemre, és akarnok érzései addig tombolnak, mígnem egy nap életre keltik az általa alkotott lényt. Őrült, vad, mi tovább vak érzései addig hajszolják míg a nem létezőből, létezőt farag a saját szellemi vésőjével. Magában hordozza ez a történet az emberi teremtőerő kecsegtető, de hamis illúzióját. Ma már jóformán bármit bálvánnyá emelhetünk a szívünkben, olyan észrevétlenül kúszik be egyeduralkodó szándékával mindennapjainkba, hogy könyörtelenül pusztít és gátat emel minden egyéb, építő jóval szemben. Senki se gondolja azt ostobán, hogy ez az ókori legenda nem esik meg nap-nap után személyes hétköznapjainkban, ahol képzeletünk megragadhatja a legegyszerűbb tárgyat, az emberi személyekről már nem is beszélve és olyan elérhetetlen magasságig emeli, ami sohasem lesz megközelíthető a számára. Az ember nem teremtő erő, ezért amikor teremteni igyekszik, csak bálványt emelhet korlátolt volátban, és a bálvány rabságba kergetheti. Lehet az egy munka, vagy kapcsolat, egy státusz szimbólumként megjelenő hétköznapi tárgy márkajelzése, tulajdonképpen bármi, ami felé béklyókkal terhelt imádatot táplál. Kedves Olvasók! A szellemi rabság ugyan nem feltétlenül látható, de a szellemi szabadság jó illata messze fölül írhatja az emberi szívekben emelt bálványokat. Mint eddig is, most is szeretettel várom gondolataikat.