Fekete humor, sárga kacsa

A minap, végre a tavasz átütő napsugarai hunyorításra kényszerítették szememet. Kicsit könnyes is lett, de egy pillanatra sem bántam, mert egy meleg fuvallat már fel is szárította arcomról a könnycseppet. Elidegeníthetetlen mosolyra fakasztott a szegedi belváros tavaszi zsongása, kívántam bár minden beteg és meggyötört emberi test is élvezhetné a vitalitással telt pillanatokat a szabad ég alatt, mindazok, akik szobák vagy kórtermek rabságában gyötrődnek, bár itt lehetnének.

Már szaladtam is tovább a klinikák irányába, egy szívemnek igazán kedves jó barátnőmhöz, aki a komoly műtétje után még komolyabb kezelésre számíthat. Szerettem volna gondolatban elvarázsolni és kiszabadítani kényszerű helyzetéből, de hittem, hogy akár a szavakban rejlő csodákkal is elvarázsolhatom, sok nevetéssel, és még több őszinte gondolattal. Műanyag szatyrok mélyén rejlő, kórházi léthez elengedhetetlen eszközökkel bőségesen fölszerelve értem be a klinika épületébe. Ismerve a járást, határozott léptekkel tempóztam be az osztályra, amikor egy nővér elém állva szigorú tekintettel közölte: „Jelenleg látogatási tilalom van, nem jöhet be az osztályra.”. Rendre utasító arcát szemlélve, még mielőtt bármit is mondtam volna két gondolat suhant át képzeletemen. Az egyik az volt, hogy már nincs influenzajárvány. A másik pedig, hogy ebben az életben nincsenek lehetetlenek, pazar haditerv révén valamiképp eljuttatom barátnőmhöz a jelen esetben kincset érő szatyrok tartalmát. A nővér továbbra is rám meredt, én egy szót sem szóltam, néhány pillanat erejéig farkasszemet néztünk, majd ő szólalt meg hamarabb: „Jaj hát csak vicceltem, nincs látogatási tilalom.”. Ebben a gondolatban nem leltem fel a humort, ellenben viszketni kezdett a tenyerem, ami valamiképp kiülhetett az arckifejezésemre. Megfogta felkaromat, majd hozzátette: „Megérte, hisz megállt.” Ösztönösen, számára meglepő erővel rántottam ki karomat szorításából, magam mögött hagytam, csak érdesen, cinikus hangnemben, rá sem tekintve, keserű szóval pusztán hátra vetettem: „Minden körülmények között megtartom a szabályzatokat.” Majd csizmám sarkát bosszúsan ütve a folyosó padlójához dühödten bemasíroztam a megfelelő kórterembe, és megpróbáltam valami rejtélyesen tomboló elmebaj számlájára írni a nővér megnyilvánulását, és persze gyanítottam, hogy ő egy teljesen nyíltan tomboló elmebaj számlájára írta az én megnyilvánulásomat. Ott, az eredeti tervvel ellentétesen, - ami szerint lelket öntök, akibe szükségszerű -, a bent fekvők lelkes csoportja csitítgatta zabolátlan, olykor rebellis természetemet. Én tudtam, hogy nem szabad haragudnom, de minél erősebben koncentráltam erre, annál erősebben tódultak fel bennem a szarkasztikus gondolatok. Lelkem eme sötét szeletét fohász formájában beismertem, aztán tudtam, hogy itt az idő, hogy elérkezhessen látogatásom fénypontja. Az egyik nejlon táskából végre előkerülhetett egy kacsa gyereket imitáló napsárga fürdőkesztyű, aminek plüss feje és plüss szárnyai méltán bizonyították, hogy a kórházi macskamosdás is mehet alkalmasint élményszámba. A plüss kacsa látványa minden idős szobalakót megigézett, minden egyes néni lelkendezett, erre jó barátnőm leleményesen kitalálta, hogy egy alkalom szülte burleszk keretein belül sapka gyanánt a fejére húzza a mosdó kesztyűt. Az általános derültségre a nővérek is bekukkantottak, köztük a parasztszál híján kebelbarátném, - feltétlen bíztam benne, hogy lelkiismeret furdalástól vezérelve -, odajött hozzám és megsimította egy hajtincsemet majd hozzátette, hogy a rögtönzött sárga kacsa kalap jól illeszkedne szőke hajamhoz. Erről ízlés kérdésében feltétlen vitát indítványoztam volna, de ráébredtem, hogy fohászom nem tért vissza üresen, lelkem megenyhült, égő cinikus voltomra hűsítő borogatás került, így szükségszerűen elfogadtam a békejobbot. Végül általános jó hangulat ült már a szobán mire távoztam, beköltözött a betegekhez a tavasz, szeszélyes, hóbortos széllel bélelte ki kórtermüket. Ez úton kívánok minden megfáradt, egészségében meggyötört olvasónak és szeretteiknek, kacagást és tavaszi napsütést, még a falak közé is, ahova balgán úgy hisszük, hogy nem érhetnek el a melengető napsugarak.