Mit élünk meg lemondásként?

Mi nők mit élhetünk meg lemondásként az életünk folyamán? Minden döntés esetén valamilyen veszteséggel kell számolnunk? Létezik az, hogy túlmagyarázzuk a „bizonyítványt”?

Ha arra gondolok, hogy valaki dinamikus, lendületes és szereti a munkáját nőként, akkor több hölgy is megjelenik előttem a személyes ismeretségi körömből: a családi környezetből és a baráti körből egyaránt. Egy nagyon kedves barátnőmtől hangzott el a nosztalgia sóhaja, amiben azt fájlalta, hogy milyen gyorsan röppent el az első év kisfiával és már rohanvást jön a második, utána pedig már rögvest a bölcsődés év közeleg. Ő igazán szereti a munkáját, mégsem élte meg olyan erős lemondásként a gyermekvállalást, és ezzel a szükségszerűen együtt járó munkabeli szüntetet. Jó volt hallani a hangján, hogy nem bán semmit, örül az otthon töltött szép éveknek, és már tervezi a bölcsődés évet, és az újabb munkába állást. Neki nem volt arra szüksége, hogy túlmagyarázza a „bizonyítványát”. Ez egy kiragadott példa, ami mindnyájunk életében megesik: a munkavállalás, a házasság, a gyermekvállalás és még egyéb kötelezettségek, amiket vagy kötelességként, vagy ajándékként élünk meg. Mi tesz különbséget a kettő között? Minden egyes döntési helyzetben akarva-akaratlanul mérlegelünk, még abban az esetben is, amikor egy hétköznapi vásárlásról van szó. Még egy pár cipőt sem tudunk úgy megvásárolni, hogy utóbb végre ne kelljen önön magunknak megfelelő válaszokkal szolgálni, tudniillik döntést hoztunk, valamit véglegessé tettünk. Vajon ki tűnik gyanúsabbnak a rossz választás kérdésében, ki az elégedetlenebb? Az, aki még három nap múlva is azt mormolja magának, hogy „de legalább a kényelmesebbet választottam”, vagy aki megvéve a pár lábbelit elintézi egy „ez tetszett, ez volt kényelmes” gondolattal? Több mint valószínű, hogy a harmadnapi mormoló tetszik gyanúsabbnak elégedetlenség kérdésében. Ugyanez igaz nagyobb horderejű döntéseinkre, legyen az bár egy tovább tanulásról hozott elhatározás, egy munka megválasztása, egy személyes elköteleződés valaki felé, az anyaság, és a sornak nincs és nem is lehet vége. Az életünk folyamán döntések és választások sorát tesszük meg, és bizony van, hogy nem egy pár cipő megvétele a tét, hanem egy nagyobb horderejű kérdés: akár egy házasság, vagy akár egy új külföldi élet kezdete. Az esetek többségében több alternatíva áll előttünk, és addig tart a komfort érzetünk, amíg még nem tettük véglegessé a választásunkat: nem pecsételtük meg a vásárlással, vagy akár egy szertartással. Ennek ellenére nem toporoghatunk egy örökkévalóságig a döntések kapujában, mondván: addig érzem jól magam, amíg még minden lehetséges, mert a „minden”, ami lehetséges, csak a kapu mögött tapasztalható meg. Amint meghoztuk a döntésünket, azon nyomban élesebben látjuk a választott alternatíva negatívumait és a nem választott út pozitívumait. Ez egy természetes érzés, mert valamiért lemondtunk valamiről, egy minimális veszteséget önkéntelenül is megélünk. Mindez kritikussá akkor válhat, amikor túlmagyarázzuk, vagyis végtelen mennyiségű érvet kell felsorakoztatnunk a választásunk mellett. Miért is gyanús ez? Azért, mert önmagunknak magyarázunk, hogy megnyugodjon a lelkünk. Ezért érdemes odafigyelni erre a finom jelzésre, mielőtt nagyobb horderejű döntéseket hozunk. Ha kétes mennyiségű magyarázatot kell találnunk egy döntés igazolására, akkor nem biztos, hogy az a legjobb választás. Várom a kedves olvasó nagyobb horderejű döntéseiben megélt tapasztalatait: ki mire alapozza döntéseit? Mennyire van jelen az életükben a lemondás érzése?