A muzeológusé az a fajta munka, amelyet sosem lehet abbahagyni

Tóth István Tömörkény-díjas történész-muzeológus adott interjút a Délmagyarországnak, aki 1982 óta dolgozik a Móra Ferenc Múzeumban, ám hamarosan nyugdíjba megy. Mivel véleménye szerint a muzeológusé az a fajta munka, amelyet sosem lehet abbahagyni, így nyugdíjas éveire is hagy magának fel­adatot, amiért bejár majd a múzeumba.

Tóth Istvánnak negyven éve második otthona a szegedi Móra Ferenc Múzeum. 1982. február 17-én kezdte meg a munkát történész-muzeológusaként. Hivatalosan idén év végén, 40 évnyi munkaviszony után nyugdíjba vonul. A múzeumi világnap és a nyugdíjba vonulá­­sa kapcsán interjúra kértük a Tö­­mörkény-díjas szakembert, aki szerint a muzeológus munka az a fajta munka, amelyet sosem lehet abbahagyni. 

Akár akarja az ember, akár nem, hazaviszi magával, és amikor elcsendesedik a ház, akkor éjszaka folytatja tovább, mert érdekli, mert nem tartja nyűgnek. Amit szeretek csinálni, az a munkám, és ez csak nagyon rit­kán adódik meg az embernek. Nem lehet letenni, ráadásul a mai világban már ott a digitális technika, ami megkönnyíti a kutatást – mondta el Tóth István. 

Több saját tárlat kellene 

Tóth István Szegeden, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola történelem–szlovák szakán végzett, ezt követően másfél évig történelem szakos pedagógusként dolgozott, azonban hamar rájött, hogy az oktatás nem neki való, így élt azzal a lehetőséggel, hogy a múzeumba menjen dolgozni. Szerinte nem döntött rosszul, ezt a mai na­­pig így gondolja. 

Tetszett, amivel megbíztak, annak ellenére is, hogy nem is­­mertem mélyen a megye és Szeged történelmi múltját. Trogmayer Ottó, a korábbi múzeumigazgató azt mondta, nincs azzal gond, ha az egyik kolléga a másik osztály iránt érdeklődik, menjen el mindenki néhány napra régészkedni, menjen el a biológus kollégával bogarat gyűjteni, és tekintse meg a néprajzosok munkáját is. Fokozatosan beépültem ebbe a közegbe, most már én vagyok itt a legidősebb

– magyarázta Tóth István, aki szerint jó lenne, ha a hazai múzeu­mok a meglévő anyagaikból még több érdekes kiállítást készítenének a közönség számára megfelelő marketinggel. 

Mint mondta, a múzeum feladata a gyűjtés és a bemutatás mellett a feldolgozás is, amelyhez jelentős tudományos ismeretre van szükség, ezért senki se gondolja azt, hogy az egyetem elvégzése után minden szükséges ismerettel rendelkezik ahhoz, hogy a muzeológus munkát el tudja látni. 

Én is így jöttem ide, de rájöttem, hogy hiába tanultam például művészettörténetet, az iparművé­szet területéhez nem volt kellő tu­dásom. Így ötvös-, bútor-, szőnyeg-, porcelán- és üvegtanfolyamra is elmentem, és az elméletet láthattam a gyakorlatban is az inasi éveim alatt, például a fúvó hevítéssel történő filigránozást, vagy azt, hogy miként készül a herendi porcelán. Most a hagyatékoknál ezt a tudást kamatoztatom

– tette hozzá. 

Mit csinál a muzeológus? 

Tóth István elárulta, leltározást is gyakran végeznek, ennek során 16 adatsort kell bevezetniük egy tárgyról, fotóról a leltárkönyvbe. Feljegyzik, hogy mikor és honnan érkezett az a dolog, az vásárolt vagy felajánlás volt-e, ki volt az adományozó, hány darab van belőle, meg kell nevezniük, valamint olyan pontos leírást kell ké­­szíteniük róla, hogy az alapján bárki felismerhesse. 

Meg kell ha­tározzák az állapotát is, valamint azt, hogy volt-e már valahol kiállítva, készült-e róla digitális felvétel. Ha ez kész, akkor leírókartont készítenek, ezt ma már gép végzi egy gombnyomásra, ezáltal pedig könnyebben elő tudják keresni a kartonokat, hiszen azokat elektronikusan tárolják. 

Persze sokszor kötődik a ké­pekhez, tárgyakhoz olyan adat, amelyet az adományozók nem mondanak el, mert vélhetően nem tudnak róla. Ilyen volt például annak a fotónak az esete, amely Szegeden készült, és két diadalkapu volt rajta látható, és az egyik kapu felett két címer volt. Egyik a magyar címer volt, míg a másik egy nemesi címer. A feldolgozás során rájöttünk, hogy az bizony a Horthy család címere. Ilyenkor meg kell nézni azt is, hogy a képen szereplőknek milyen az öltözéke, milyen korban készülhetett a kép. Ez a két kapu a Boldogasszony sugárúton volt, a két címerrel el­látott kapu pedig a Indóház tér felől állt. Ez a kép Makóról került hozzánk a Tenczer család dobozából, a fotót ugyanis Tenczer Jakab bádogárus készítette

– osztotta meg a részleteket. 

Kossuth nyakkendőtűje 

Az újságíró kérdésére elárulta, az egyik legemlékezetesebb tárgy, ami a kezébe került, és amelynek származását fel kellett kutatnia, az Kossuth nyakkendőtűje volt, ami igen kalandos úton, Ausztráliá­ból került a megyeszékhelyre. Egy alsóvárosi család élt ott kint, ők vitték be a megtalálását követően a helyi múzeumba, ahol bár ismerték Kossuth Lajost, de nem jelentett sokat számukra ez a tű. 

Ez egy 11 centi hosszú aranytű volt, gömbbel a tetején. A gömbben féldrágakövek voltak, egy pedig üveg volt. Kiderült később, hogy az nem üveg, hanem objektív, egy mikroszkóp alá helyezett miniatűr kép, amelyen Kossuth látható, akit 1856-ban, Londonban fotóztak le

– avatott be, miközben a tárolószekrényből előkerült a Népstadionban megtartott angol–magyar futballmérkőzésre szóló belépőjegy eredeti változata, valamint több rabkártya is, vagyis a rabok által készített, saját vérükkel megfestett kártyapakli, amellyel a börtönben játszottak. 

A tót származású Tóth 

Tóth István nevéhez számos ki­­állítás is kötődik, már az első, múzeumban töltött évében tárlata nyílt Csongrád megye 38 éve címmel, amelyet október 11-re, Szeged felszabadulásának évfordulójára kellett elkészítenie munkatársaival 1982-ben. Ugyanakkor az 1992-ben megnyitott Kik érted haltak szent világszabadság című tárlatára a legbüszkébb, amelyet Nagy Ádám kollégájával közösen készítettek az aradi relikviákból. Mint mondta, ez volt az első olyan kiállítás, amelynek anyagát fegy­­­­veres őrök kí­­sérték a határtól a mú­­zeumig. 

Mindemellett Szlovákia, a szlovákok történetéknek kutatása is jelentős része az életének, jelenleg Szarka Lászlóval, a Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetének szakemberével közösen egy dokumentumkötetet állítanak össze a magyarországi szlovákokról magyar nyelven. 

Tóth a nevem, tót a származásom. 1946 után telepítettek be a Békés megyei Nagybánhegyesre csallóközi magyarokat, köztük a családomat is, akik magyarul beszéltek a faluban, de otthon, amikor csak mi voltunk, akkor mindenki szlovákul beszélt. Én általános iskolás koromban ta­nultam meg magyarul. A nemzetiség kutatása az egész életemet meghatározta, a doktorimat és a PhD-t is ebből írtam. Úgy vélem, hogy Magyarországon a szlovákok olyan infrastruktúrával rendelkeznek mind az oktatás, mind a kultúra területén, ami azt mutatja, hogy teljes a befogadottságuk, mindemellett pedig a folyamatos biztos költségvetés is garanciát jelent számukra. A probléma inkább az, hogy egyre kevesebben vannak azok, akik magukkal hozzák otthonról a nyelvismeretet és használják is a nyelvet

– nyilatkozta. 

Nyugdíjasként is folytatja 

Tóth István hivatalosan december 31-ig dolgozik a múzeumban, azonban a vezetők kérésének eleget téve elképzelhe­­tő, hogy még egy évet marad, utána pedig nyug­­díjasként jár majd vissza, hi­­szen szeretné befejezni Auer Lajos hatezer negatívból álló archívumának fel­­dolgozását. Tematikus kötetet készít belőlük. 

Mint ismert, Auer Lajos volt a két világháború közötti Szeged városképének legjelentősebb meg­­örökítője. Bécsben tanulta a műtermi fotografálást és a retusálást. A fotózást 1973 márciusában fejezte be, rá két hónapra pedig életét vesztette. Tehát az ő hagyatékával foglalkozik majd nyugdíjas évei alatt Tóth István, aki szerint ezután módosul majd az útvonala is, a múzeum–levéltár–könyvtár felcserélődik a könyvtár–levéltár–múzeum útvonalra. 

Forrás: delmagyar.hu
Borítókép: Frank Yvette (Délmagyar)