Az irodalom kismestere, Szeged nagysága: Tömörkény

Egykorvolt kritikusait követve, üsse kő, ha tetszik, nevezzék akár fölényes leminősítéssel kismesternek. Még mindig jobb ez a Schöplin Aladár-adta titulus, mint amit Keresztury Dezső aggatott rá: kismíves. Az irodalomtörténész azt is megfogalmazta egy 1947-es tanulmányában, hogy Tömörkény István alkotói láthatára zárt, szándékosan összeszűkített.

Hát mi más lenne az az alkotói láthatár, ha Szeged egykori megbecsült írója szinte mindig a hozzá lelkileg és fizikailag közelit, a hétköznapok kisemberét mutatta föl novelláiban! Ez éppenséggel „szándékosan összeszűkített” láthatárt kíván. Hogyan rajzolta volna hitelesen másként a műveiben mindig visszatérőket, a Förgeteg Jánosokat, a saját szavaival a „célszerű szegény embereket”? És Tömörkénynél, ahogy barátjánál, Móránál nyoma sincs a korra jellemző népszínműszerű parasztábrázolásnak.

Ilia Mihály egy 2004-es tanulmányában fájlalva állapítja meg: „A 19–20 század fordulójáról szóló monográfikus munkákban Tömörkény mindig mellékmondatokba szorul, néprajzi tárgyiasság minősítéssel intéződik el…” Hogy ez megváltozzék, azért a szegedi irodalomtudós és mások is sokat tettek. Sőtér István írta Emlékkönyvében: „A Tömörkény bemutatta világot csak a felületes olvasó vélheti szűknek, korlátozottnak”. Az igazi szemléletváltást – ahogy a kortárs író, irodalomtörténész, Nyilasy Balázs professzor mutat rá – Németh G. Béla 1985-ös Tömörkény-esszéje jelenti. Áttörés az ebben leírt mondat: „A legelesettebb életnek is jut abból a méltóságból, amely az emberi lét egyetemes lényegét, közös misztériumát körülölelő liturgiából sugárzik.” A későbbi években többen azonosultak Németh G. Béla tételével: az élet „profán liturgiáját” megjelenítő Tömörkény az egyetemes emberi lényeg írója.

A valamikori gyógyszerész, később íróvá és néprajzkutatóvá lett, a Somogyi-könyvtárat és a városi múzeumot egyaránt igazgató Tömörkény István 55 éve ezen a napon halt meg. Korábban írtam róla ezen emléksorokat:

Az 1917-es év áprilisának 24. napját írták. Másnap reggel rikkancs hadonászott az újsággal a Stefánián, harsogva tudatta a hírt, amit szerettek volna az emberek sosem megtudni… hogy a nagy író, néprajzkutató, régész, a múzeum direktora erről a világról végleg elköltözött. Az öreg kanonok, a bibliaprofesszor vett egy Szegedi Naplót. Leült a padra. Hűvös áprilisi szél fújt, nem törődött vele. Olvasni kezdett. Az írótárs, Móra Ferenc búcsúzott hű barátjától: „Szeged kultúrpalotájának ő a legnagyobb raritása és akkora kincse, amekkora Budapest összes múzeumaiban nem található. És sohase gondolt arra, hogy a Kultúrpalota idegen látogatói szemében ő a legnagyobb áhítattal megnézett látnivaló. … Világítani fog még akkor is, mikor a Kultúrpalota minden bennevalóival és tartozékaival egyetemben rég omladék lesz.”

Az öreg tudós pap összekulcsolta a kezeit. Imádkozott.