50 éve történt: Ilia Mihállyal új erőre kap a Tiszatáj

Amikor a szegedi politikai agytröszt 1972 kora tavaszán épp Ilia Mihályt szemelte ki a Tiszatáj irányítására, minden hozzáértő egyetértően bólintott. Az elismerés a nagytudású egyetemi oktatónak és irodalomszervezőnek szólt, aki jószerével minden tehetséget számon tartott, s rendkívül kiterjedt levelezést folytatott a hazai és a határon túli magyarság kutatóival, íróival. A hatalom büszke volt bölcs döntésére. Csakhogy valamit nem jól mértek fel. Azt, hogy jelöltjüket keményfából faragták, nem lehetett őt dróton rángatni, szakmai ítéleteiben presszionálni.

Április elsején Ilia Mihály megkezdte munkáját. És egy hónap múlva az olvasó kezében volt a megújult irodalmi folyóirat. Kényes pontossággal követte a hagyományrendet, csak éppen az addiginál korszerűbb hangvételű, tágabb kitekintésű volt. A következő számokban mind nagyobb teret szentelt a közép-kelet-európai népek irodalma bemutatásának, kivált a magyar alkotók műveinek. Különös érzékenységet mutatott a határokon túli magyarság nehéz élete iránt.

Igen ám, de a hatalom politikailag kényes ügynek ítélte a magyar sorskérdés akár irodalmi megközelítésű taglalását. Az ilyen művek megjelenését korlátozni akarta. Ilia Mihály viszont a beavatkozási kísérleteknek ellenállt. A pártvezetés ekkor erős ellenőrzés alá vonta. Ám a Tiszatáj a rohamosan emelkedő minőségével és bátorságával külföldön és itthon is sok pártolót szerzett. Ez ideig-óráig szakmai és erkölcsi védelmet jelentett a főszerkesztő számára. Sok irodalmár vállalt közösséget a lappal. Olyan alkotók is sorra ajánlották közlésre műveiket, akiket a hatalom veszélyesnek ítélt, az állambiztonsági szervekkel megfigyeltetett: Csoóri Sándor, Fekete Gyula, Péter László, Für Lajos, Balogh Edgár és mások. A tabukat döntő, rendszerbírálatot is magukba foglaló szociológiai tanulmányok a hatalom éles tiltakozását váltották ki. Az ideológiai „tisztogatást” azonban csak nem sikerült véghezvinni. Soha nem hajlott meg. Amikor egy korszakos jelentőségű Balogh Edgár-tanulmány megjelenéséhez feltételeket akartak szabni, Ilia Mihálynál betelt a pohár. A hatalmi beavatkozás ellen tiltakozásul 1975 tavaszán beadta lemondását és távozott a szerkesztőségből. A nevével fémjelezett háromévnyi idő a Tiszatáj aranykorát jelentette. Vári György fogalmazta meg: „Abban a pár évben, amíg intenzív besúgótevékenységtől övezett munkáját hagyták végezni, olyan kulturális modellt teremtett, amilyet azóta se sokan: a régiókból, kulturális tájegységekből összeálló, egyetlen, de sokféle magyar irodalomét.”

Pár éve írtam a Mesterről: „Elutasította a hatalmi ukázt – és emelt fővel távozott. Abból a szerkesztőségből, ami általa is lett azzá, ami: országos súlyú irodalmi folyóirat, szellemi hitelességtérkép átjárható határokkal, magyar önazonossági tanúsítvány a legszebb nyelvi öltözékben. Láthatatlan óriás: ez a legtökéletesebb kifejezője lényének. Képességekben hatalmas, s mindeközben a legszerényebb ember. Soha, így kell érteni, szó szerint: soha az életben nem tolta magát előtérbe. De mindig ott magaslott. Amúgy Vári Györgynek köszönhetjük ezt a két szót, ezt a hibátlan epitheton ornans-t: Láthatatlan óriás. Egyetemisták, írótanoncok, kritikusjelöltek és már beérkezett alkotók sokaságának lett szellemi irányjelzője – és etikai példaadója. A közelmúlt évtizedek irodalma ott él a levelezésében, tanulmányaiban, barátságaiban, a fejében. És a lelkében.”

Szeged-Tápé Széchenyi-díjas irodalomtörténésze, nagyhatású szerkesztő és kritikus ősszel lesz 88 éves. Egy évtizede a Litera egykori főszerkesztője, Keresztury Tibor írta róla: „Ilia Mihály az egyik utolsó képviselője annak az ethosznak, amit minden bizonnyal örökre eltemet, s behint sóval a kor. Az egyik utolsó, aki el tudja hitetni, hogy a szellemi létezésről lemondanunk akkor sem lehet, ha az éjsötét bunkóság fölöttünk épp diadalt arat, s hogy ez a mi kis irodalmi játszóterünk halálosan fontos dolog.”