Demjén Ferenc: Szeretek az anyanyelvemen énekelni + FOTÓK

A magyar beat aranykorában a legismertebb együttesekben zenélt. Több mint 800 dalt jegyez. Mint mondja, élete során slágerekből nem volt hiánya. Az Artisjus szerint a Magyarországon legtöbbet játszott tíz dala közül négy az ő nevéhez kötődik. Az elmúlt évtizedek egyik legmeghatározóbb zenészével, Demjén Ferenccel mórahalmi koncertje előtt beszélgettünk.

– Három testvérével együtt polgári családban nőtt fel, már nagyon korán elkezdett közeledni a zenéhez. Otthonról hozta magával a zene szeretetét?

– Muzikális család volt a miénk, a bátyám hegedülni tanult, édesapám kórista volt, édesanyámnak szintén nagyon jó hangja volt. Az 50-es években a bátyámmal közösen kezdtünk el játszani mindenféle hangszeren, ami éppen a kezünk egyébe került. Ha nem volt semmi, akkor csináltunk magunknak. Már az általános iskolában zongorázni tanultam, egy nagyon kitűnő orgonaművész volt a tanárom, olyan gyorsan tanultam, ahogy csak lehetett. De „közbe szólt” a beat korszak, a gitár. Az még az eleje volt az egésznek, kisebb bandákban kezdtem játszani. Közben a középiskolát is befejeztem, Petrik Lajos Vegyipari Szakközépiskolában érettségiztem, de mégsem lettem vegyész. Nem volt megállás, megalakultak az újabb és újabb együttesek.

– A hatvanas évek első felében alakultak meg az első beat együttesek. Mennyire voltak nehezek a kezdeti lépesek?

– Egészen más világ volt akkor, mint most. Az első időszakban még nem volt más példa előttünk, csak az angolszász muzsika, nagyon sok számot különböző trükköket tanultunk meg tőlük. Később születtek ma a saját szerzeményeink. Tulajdonképpen abban az időszakban tanultunk meg zenélni, mondhatni az volt a „főiskola” számunkra. Először kisebb klubokban játszottunk, minden szombaton 50 forintért. Már voltak sikereink, de sok zenekar volt. Megalakultak a profi együttesek, a Liversing, a Dogs már nagyon híres underground együttesnek számítottak. Majd jött a katonaság, utána egy darabig vendéglátóban is játszottam, sőt Budapesten a Moulin Rouge-ban is, ami nagyon kellemes szórakozóhely volt. Külföldre akartam szerződni, szintén vendéglátóba. Itthon akkoriban elég beláthatatlan volt a helyzet. A zenekarok szinte semmit nem kerestek, a felszerelések olyan drágák voltak, hogy ráment az összes pénzünk, és akkor jött a Bergendy.

– Az országos ismertséget hozó együtteshez 1970-ben csatlakozott, az ott eltöltött 7 esztendő alatt olyan dalok szerzője és előadója volt, mint a Darabokra törted a szívem, Sajtból van a Hold, Jöjj vissza vándor, Iskolatáska, majd következett a V’Moto-Rock formáció. Hogyan emlékszik vissza arra az időszakra?

– Kaptam egy felkérését

Bergendy Istvántól

, nem-e lenne kedvem velük felvenni egy lemezt. Nagyon jól sikerült és abban a pillanatban megpecsételődött a sorsom hét évre. Az első vadonatúj nótánkat egy szilveszteri adásban mutathattuk be, ahol Hofi Géza hamarabb lejött színpadról, a megmaradt időt nekünk kellett kitöltenünk. Elő adás lévén, a rádió és a tévé is közvetítette, így tulajdonképpen Magyarországon mindenki hallotta. Mázlink volt, mert másnap az utcán már megismertek bennünket. Nagyon jó emlékeim vannak abból az időszakból, fiatal voltam, a közönség pedig egyértelműen mellettünk volt. Éltem a saját fiatalságomat. A siker az örömöt hoz, amiben öröm van, abban minden belefér, tehát amiben örömömet leletem azt megcsináltam. De nem voltam zűrös egyáltalán. Elkezdődött a nagy koncertek időszaka. Mindenhol az országban csodálatosan fogadtak bennünket. Hét év után kezdett unalmas lenne és elváltak útjaink, akkor alapítottam meg a V’Moto-Rock formációt, mely 12 éven át tagcserék nélkül működött. Egy csomó slágert csináltunk közösen, mint ahogy a Bergendyben is. Az életem során slágerekből nem volt hiányom. De 12 év után kijátszottuk magunkat, feloszlottunk. Később megalakult a szóló karrierem, ahol olyan embereket választottam, akikkel szerettem volna játszani, és ez az együttműködés azóta is töretlen. A tagok szabadon mozoghatnak, nálunk van csak igazán demokrácia. –

Az akkori rendszer merevségével szemben, hogyan tudtak a zenészeknek érvényesülni?

– Nekünk nem volt olyan, hogy munkánk gyümölcse, mert amit kerestünk azt a rendszer lenyúlta, a zenészeknek alamizsna gázsi jutott, amiből viszonylagosan meglehetett élni, de félre tenni belőle nem lehetett. Később a rendszerváltás után más világ lett, akkor elindulhattam a saját utamon. Mi szabtuk meg az árakat, ha valami nem tetszett már nem tudták letiltani. Folyamatosan javult a helyzet. Most nem panaszkodhatok egy cseppet sem, remélem a zenekar sem. Meglehet belőle élni. Persze sokszor nehéz, mert utazni kell, nem számítanak a körülmények ott kell lennünk az éppen aktuális helyszínen.

–

Az idő múlásával a világ egyre jobban kinyílt a zenekarok előtt is, sok magyar banda angol nyelven próbál meg érvényesülni. Mennyire tartja fontosnak, hogy a dalokat anyanyelven közvetítsék a közönség felé?

– Alapvetően Magyarországon magyar embereknek énekelünk. Pofátlanságnak tartom, hogy angolul énekelnek, amit sok esetben az énekes sem ért. Ráadásul a fordítások is katasztrofálisak, sok esetben nem is lehet egyik nyelvről a másikra pontosan lefordítani. Viszont a magyarul éneklők is gyakran énekelnek közhelyes szövegeket. Nem tudom értékelni a mostani feltörekvő zenészeket. A rádióban is állandóan angol nóták mennek, azoknak a szövege sem különb, tele van közhelyekkel. Persze 1-2 kivétel mindig van. Egy biztos nekünk nem célunk, angolul énekelni. Mi Magyarországon élünk, magyar levegőt szívunk, ugyanazok az élményeink, a bánataink, én ezért szeretek az anyanyelvemen énekelni. Szöveget is meg kell tanulni írni. Ma ezt nem veszik figyelembe. Most az a jellemző, hogy végig mesélik az egész dalt, rímek, ritmusok, prozódia nélkül és ráadásul egy filozofikus fantáziálás az egész. Ez már nem az a műfaj, amit mi csináltunk. Szöveget írni meg kell tanulni, ugyanúgy, mint a verseket. Manapság már a verseket is máshogy írják, a belső dolgaikat kifordítják, mintha az más is értené. Nekünk tudni kell, mit akar érteni a közönség, és mit tud megérteni abból, amit előadunk. Nagyon hiú vagyok arra, legyen benne szellem, kis humor, rím prozódia, magyar legyen.

– Diósgyőrben született, de még egészen pici korában a szülei úgy döntöttek Budapestre költöznek. Később mégis a vidéki életet választotta. Miért?

– Az első éveimben Pest a nagy betonfalakkal nem volt túlságosan szimpatikus. Mindig vágyódtam vissza. Gyakran nyaraltam vidéki rokonoknál, akkor az volt a divat. Általában oda küldték a gyerekeket, hogy kicsit szabadok legyenek. Ott is volt időm megszeretni a vidéket, a lovakat, az ökröket. Visszakívánkoztam később adatott egy lehetőség, hogy megvegyek egy tanyát, majd egy elég nagy birtokot, és most ott lakom már majdnem 20 éve, azt érzem otthonomban, oda megyek haza. Alkotni is inkább a csendben tudok, éjjel mikor már lefekszik mindenkit.

– Rengeteg slágert, lemezt, díjat és koncertet tudhat a háta mögött. A közel jövőben milyen szakmai tervei vannak?

– Tervben van egy lemez elkészítése. Egyelőre nagyon szép terv, csak legyen kedvem megvalósítani, mert kedv kell hozzá, hogy az ember olyat tegyen le az asztalra, amiért vállalja a felelősséget. Mostanában nem nagyon értem rá írni, tavaly eltört a kezem, ami szintén megnehezítette az alkotást, mert mindig ceruzával írok. De ha papírra vetem nyáron karácsonyra már meg is jelenhet.