Ahol az embernek nem volt értéke - Konferencia a Gulág világáról az Emlékpontban

Az 1956-hoz vezető útnak része volt az, ahogyan a Szovjetunió bánt az általa meghódított területek lakosságával" – mutatott rá Miklós Péter intézményvezető, miért is az 1956-ra emlékező programsorozatában rendezte meg csütörtökön a hódmezővásárhelyi Emlékpont az „Ameddig a lábam bírja” Mindennapok a Gulágon címmel a szovjet munkatáborokról szóló tudományos konferenciáját. Mint az igazgató hangsúlyozta, a táborokba elhurcolt mintegy hatszázezer magyarnak egyharmada soha nem tért haza, míg a túlélők nemhogy kárpótlást nem kaptak, de titkolniuk kellett a több éves malenkij robot történetét. Az előadásokon a Németh László Gimnázium, az Eötvös József, a Gregus Máté és a Kalmár Zsigmond Szakképző Iskolák, valamint a Szőnyi Benjámin Református Általános Iskola diákjai vettek részt.

A konferenciát megnyitó előadásában

Bank Barbara

, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága tagja a táborrendszerek kiépítése kapcsán kifejtette: a szovjet kommunisták már az 1917-es forradalom után dekrétumban határozták meg, ki is az ellenségük, valamint azt, hogyan tudják ezeket a csoportokat elszigetelni. Az e célra szolgáló táborrendszerek kiépítése 1920-ban megkezdődött, az itt, elsősorban politikai okok miatt elhelyezettek nem tarthattak kapcsolatot családtagjaikkal és valójában rabszolgamunkát végeztek, miközben a táborrendszer saját magát gazdaságilag eltartotta. A GULAG táborokban helyezték el a szovjet igazságszolgáltatás ítélete után a szabadságukat elvesztőket, míg a GUPVI táborrendszerbe kerültek a hadifoglyok és internáltak. A táborokat rossz életkörülmények, elégtelen ellátás és a szovjet rendszerre jellemző szemlélet jellemezte, amely szerint az ember csak munkaerő, így gyógyításra is csak azért kerülhetett sor, hogy a fogva tartottakat ismét munkába állíthassák. "A táborok túlélői hazatérve nem mesélhettek az átéltekről, ha életben akartak maradni" – fogalmazta meg előadásában

Ö. Kovács József

, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Legújabbkori Történeti Tanszékének egyetemi tanára, rámutatva: sokaknak halálhíre érkezett, így a gulágon raboskodó férfiak egy része hazatérve feleségét új férj mellett találta, így emberi és családi sorsok törtek össze az embertelen rendszer működése miatt. A hazatértekkel szemben az itthon maradottak bizalmatlanok voltak, sokakat fasisztának gondoltak. Az internált fiatalok később házasodtak, mint kortársaik, vagy nem is alapítottak családot, így mindez az ország demográfiai helyzetére is rányomta bélyegét. Az Erdélyből a gulágra elhurcoltak sorsát bemutató

Muradin János Kristóf

, a kolozsvári Sapientia Erdélyi Magyar Egyetem adjunktusa arra is kitért, hogy a helyi, román hatalom etnikai tisztogatásra használta fel a bevonuló szovjet csapatok igényét az internálásra, amely során Kolozsvárról ötezer magyar hurcoltak el, közöttük a helyi kulturális, gazdasági és egyházi elit vezetőit, míg a Partium területeiről hatezer magyart deportáltak. Az észak-bácskai határsáv történetét bemutató

Fábián Borbála

, a Nemzeti Szakképzési és Felnőttképzési Hivatal Szak- és Felnőttképzési Kutatócsoportjának történésze kifejtette: az addig fejlett területet az ötvenes években a jugoszláv határ közelsége miatt szigorú ellenőrzés alá vontak, csak különleges, a helyi és járási tanácselnökök jóváhagyásával megszerezhető igazolvánnyal lehetett oda bejutni, miközben a települések között ellenőrzőpontokat létesítettek és az itt élőket alapos megfigyelés alá vették. E területről a kitelepítettek között voltak kulákok és délszláv nemzetiségűek is, akik az esemény után fél évszázaddal sem merték megosztani élettörténetük e szakaszát.

Bagi Zoltán Péter

, a Magyar Nemzeti Levéltár Csongrád Megyei Levéltárának főlevéltárosa a balmazújvárosi németség történetét ismertetve kifejtette: a településről 547 személyt vittek a munkatáborokba, s mivel a szovjetek igénye az volt, hogy a német kisebbséghez tartozók mind kerüljenek a csoportba, sokan voltak köztük olyanok is, akiknek már a dédszüleik sem beszélték az ősök nyelvét. A munkatábor abszurd világát jellemezte, hogy miközben napi négy rubel volt a keresetük, a napi étkezés nyolc rubelt tett ki. Az elhurcoltak közül – akik között a legfiatalabb mindössze tizenötéves volt – 133-an soha nem térhettek haza. Az oral history, az elbeszélt történetek gyűjtésével és rendszerezésével tárta fel még nyolcvanas évek végén a hajósi kitelepítések történetét

T. Molnár Gizella

főiskolai tanár, Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Kar Felnőttképzési Intézetének vezetője. Mint felidézte, nehéz volt szóra bírni az ott élőket, akik negyven év múltán sem merték beavatni élményeikbe. Amikor elsősorban az asszonyok végül megnyíltak a kutató előtt, egyformán vélekedtek: „Mi nem ártottunk senkinek, nem tudjuk miért történt mindez, pont a háború végeztével.” A Hajósról és környékéről deportált mintegy kétszázötven nőnek nemcsak az időjárás viszontagságaival kellett megküzdenie, de szembesültek a nyelvi nehézségekkel és a krumplihéjból, káposztatorzsából vagy csalánból főzött levesekkel. Az asszonyok azzal is egyetértettek: „Túlélni mindezt épp oly nehéz volt, mint utána tovább élni a kibeszélhetetlenséggel.” "A Békés megyei Elekre 1944. szeptember 27-én érkeztek meg a szovjet csapatok és azonnal a lakosság nemzetiség szerinti összeírásába kezdtek" – mondta el előadásában

Miklós Péter

, az Emlékpont intézményvezetője. Az internálásra szántak közé került az az egyébként német nemzetiségű Kern József is, a kommunista párt helyi titkára. Próbáltak eljárni érdekében, de ő közölte: vállalja a malenkij robotot. Január 11-én így vele együtt indult útnak a településről 948 személlyel a kitelepítettek vonata. Miklós Péter kifejtette: a magyar közigazgatás szereplői hiába keresték meg a szovjet katonákat egy-egy személy mentesítését kérve, azok kijelentették: mindenkit elvisznek, akinek akár egy csepp német vér folyik az ereiben. Az intézményvezető a gulágtáborokban folyt életről kifejtette: a foglyoknak nemcsak a lapos tetvekkel és a vérhassal kellett szembenéznie, de a nők esetében alkalmaztak olyan „gyógyító” hormonkezelést is, amelytől elmaradt a menstruációjuk, míg másoknak daganatos betegséget okozott a „terápia”.

Hajagos Csaba

történész, muzeológus, a Kecskeméti Katona József Múzeum és a Nemzeti Emlékezet Bizottsága kutatója hajósi sváb parasztság elhurcolásáról végzett friss kutatását ismertetve arról beszélt, hogy az idén készített interjúk során olyanok is elmondták élettörténetüket, akik korábban nem beszélték ki a nehéz időszakot. A településről száz nőt és négyszáz férfit hurcoltak el, amely folyamat lehetővé tette, hogy egy vagyonosabb réteg javaihoz jussanak hozzá az internálásban résztvevők. A kitelepítettek húsznapi vonatozás után értek el a 2500 kilométerre lévő célállomásra, a 47-es számú Anyinka táborba, ahol terméskövet törtek, bányában és fűrésztelepen dolgoztak, miközben naponta hat-hét fogoly vesztette életét. A rendezvény az Emberi Erőforrás Támogatáskezelő és a Gulág Emlékbizottság támogatásával valósult meg.