Sándor János: "A kényelmem azt súgja, legyen elég ennyi"

"Ha Szegeden rendeztem, előtte körbejártam azt, vajon min gondolkodnak az emberek, mi érdekli az itt lakókat, mi a probléma a városban, ami beszédtéma közöttük." A Jászai Mari-díjas érdemes művésszel első szegedi rendezéséről, egyedülálló Shakespeare-sorozatáról, valamint az idei évad Csukás-ősbemutatójáról beszélgettünk.

- Ötven éve, hogy rendezőként először bemutatkozott a Szegedi Nemzeti Színházban. Milyen kihívásokkal nézett szembe egy ifjú, szárnyát próbálgató színházrendező, aki épphogy kilépett a Színház és Filmművészeti Egyetem kapuján?

- 1965. január 9. volt a premier napja.

Fejes Endre

Rozsdatemetője a kor irodalmi, képzőművészeti és zenei világát tekintve az egyik legnagyobb szakmai, politikai és közönségizgalmakat kiváltó műve volt. Érdekes helyzet állt elő, ugyanis

Kazimir Károly

szárnyai alá kerültem a Thália Színházban, aki történetesen az azt megelőző évben állította színpadra a családregényt, s ahol én asszisztensként közreműködtem. Nagy szerencsémre közeli kapcsolatba kerültem Fejes Bandival, így sokat tanultam arról a magyar társadalmat polipszerűen behálózó lumpen rétegről, amelyről a darab is szól. Kezdetben sok gondot jelentett, hogy a lefutott száz előadás után valami újjal álljak elő, de úgy gondolom sikerült. A mai napig találkozom olyan emberekkel, akik annak idején látták, és most is megdicsérik. Meg kell mondjam, bomba szereposztás volt, a szereplők egy része az évfolyamtársaim közül került ki. Hábetler Jánost

Csikos Gábor

játszotta, az édesanyját felesége,

Hőgye Zsuzsa

alakította,

Tordai Terinek

pedig ez volt az első szerepe, ő volt Reich Kató. Sikerült valami olyan megoldást találnom, ami teljesen elütött a budapesti bemutatótól. Az idő változását egy fix hirdetőoszlopon érzékeltettem, mégpedig úgy, hogy a kornak megfelelő képzőművészeti és reklámplakátok váltották egymást rajta. Viszonylag egyszerű, de rendkívül áttekinthető megoldás volt, amiben

Sándor Lajos

díszlettervező segédkezett. Ha az életemből tíz kedvenc darabomat kellene felsorolnom, akkor a Rozsdatemető mindenképp közöttük lenne. Még külföldre is elvittük a művet: Jugoszláviába a színházi fesztiválra például nem jöhettek a statiszták, azért a táncosainkat tettük meg erre a feladatra. Így került későbbi feleségem a darabba, majd az életembe. A Rozsdatemető több szempontból is mérföldkő volt.

- Ha már felkerültek a mérföldkövek: azt meg kell hagyni, rendezőként keresztül-kasul bejárta az országot, a fővárostól kezdve Kaposváron át Debrecenig. Ugyanakkor külföldön is volt szerencséje rendezni. Milyen különbségek voltak akkor a hazai és a határon túli színjátszás között?

- Akkoriban a szocialista államokban lehetett rendezni, a játék pedig mindenütt hasonló rendszeren, a realista színjátszáson alapult. Magyarországon én csináltam először hivatásos avantgarde előadást, tehát ami színházi falak között és nem egyetemi színpadon zajlott - ez Kaposváron történt,

Görgey Gábor

Rokokó háború című darabjával, ami az 1967-es színházi fesztivál minden díját elvitte. Hasonlót csak Jugoszláviában láttam, míg Grúziában az angol színjátszás gyökereihez ragaszkodtak. Az ilyen utak, lehetőségek során sok mindent össze tudott szedni az ember. Persze idehaza is nagy volt a választék, de a hivatalos színjátszás mindig a realista darabokat kedvelte. Azonban akinek kicsit is módja volt rá, meg tudta válogatni a darabokat. Tulajdonképpen könnyű volt kijátszani azokat a dogmákat, amelyek szigorú pecsétként nehezedtek a magyar színjátszás vállán. Nagy különbség tehát nem volt, a jó színház mindig emberábrázoló és az is marad.

García Lorca

spanyol költő azt mondja: az a teátrum, amely nem érzi népe lelkének fájdalmát, örömét és gondját, az nem színház. Tovább folytatva, az egy szórakoztató intézmény, még akkor is, ha komolyan színháznak gondolja magát.

- Milyen véleménnyel van a kísérletező színházakról?

- Ha csak az érdekel, hogy milyen a köldököm, s fütyülök arra, mire kíváncsiak az emberek, akkor nincs jogom színházat csinálni. Én ennyiben nem értek egyet a kísérletező színházzal. A lényeg, ha választok egy darabot, akkor azt a mondanivalója miatt tegyem, hogy a közönség is aktuálisnak érezze. Ha akarok egy avantgarde előadást, akkor elgondolkodom azon, hogyan nem állították még színpadra. Amennyiben a kísérletezés blöff, úgy nem szeretem.

- A közönség egyébként befogadja az ilyen „újhullámú” megoldásokat?

- Az, hogy a közönség mit fogad be nagyon sok mindenen múlik. A színház összetevője hármas: van egyszer a szerző, aki megírja a darabot, továbbá akik eljátsszák, és akik nézik. Ha ezek közül bármelyiknél fennakadás van, az nem színház. Az ideális színház – ezzel sokszor elhülyéskedünk a színészekkel – ha írok egy darabot, eljátszom a tükör előtt, majd megírom magamnak a kritikát. Ilyen esetekben merül fel az a kérdés, hogy politizál-e egy művész? Hát persze! Azzal, hogy csinálok egy előadást, állást foglalok. De szerintem ne így nézzük, legyünk műveltebbek és olvassunk Arisztotelészt, aki azt mondja a politika „az erkölcs hatalomra juttatása a többség érdekében”. Hát mi a színház feladata, ha nem ez? Nincs mentség az olyan előadásokra, amelyek semmiről nem szólnak. Van-e értelme, amit a színpadon csinálnak? Nem vagyok a kísérletező színház ellensége, csak az a kérdés, megértik-e az emberek.

- Felsorolni is hosszú lenne az elmúlt ötven év darabjait, azonban ahogyan tanulmányoztam ezt az igen hosszú alkotói listát, szembetűntek a Shakespeare-klasszikusok. Az angol drámaíró olyasvalaki, aki nem maradhat ki egy rendező életéből sem?

- Biztos vagyok benne, hogy így van. A királydráma sorozat, amire egyébként nagyon büszke vagyok, azért volt hangsúlyos, mert a hatalomról és az erkölcsről szólt az 1960-as években. A Jóisten olyan kegyes volt hozzám, hogy a sorozatot (II. Richárd, IV. Henrik, V. Henrik) ugyanazon művészekkel tudtam megcsinálni. Aki a II. Richárdban játszott, később IV. Henrik lett, illetve aki ebben V. Henrik kisebb karakterét alakította, a következőben címszereplővé vált. Egészen példanélküli volt. A szerelem és szeretet, a tisztesség és becstelenség mind a vígjátékok, komédiák kérdései– így állt össze egy Shakespeare-gombóccá. Feladatomnak éreztem, ennek pedig igyekeztem is eleget tenni, hogy évente legalább egy magyar ősbemutatót színpadra vigyek, mert úgy gondolom, a speciális magyar színjátszás csakis magyar darabokon kristályosodhat ki. Az angoloké

Shakespeare

, az oroszoké

Csehov

, szóval minden nemzet a saját szerzőin keresztül közvetít. A magyarok ebben a tekintetben kullognak mások után, nekünk az a jó, amit a másik csinál. Ha Szegeden rendeztem, akkor mindig körbejártam azt, vajon min gondolkodnak az emberek, mi érdekli az itt lakókat, mi a probléma a városban, ami beszédtéma közöttük. Görgey Gábornak például 15 ősbemutatóját csináltam meg.

- Néhány emelettel felettünk is éppen ősbemutató zajlik, mégpedig Csukás István Szökevény csillagok című daljátéka. Sajnos a tavalyi olvasópróbák ideje alatt történet egy tragédia, ami az egész színházi közösséget mélyen érintette, és a szereposztásba is beleszólt.

- Nagyon érzékenyen érint, mert

Flórián Antallal

gyakorlatilag ötven évig barátok voltunk. Még 1970-ben én szerződtettem Romániából Magyarországra. Itt ült közöttünk az első olvasópróbákon, pedig már tudta, hogy beteg. Vissza is akarta adni a darabot. Mindenkit megdöbbentett az eset, a társulat hihetetlenül szerette Tónit, ezért is ajánlottuk neki az előadást. Még évekkel korábban csináltam vele egy riportot, amit a halála után visszanéztem. Szívszorító az utolsó mondata, ami így hangzik: „el kell innen menni (mármint a világból). El, mert ahol a pénz nem fizetési eszköz, hanem hatalom, az a világ nem jó”. Döbbenetes szavak. Nagyon nehezen viselte ezt az értékrendet, mint ahogyan gondolkodó emberek lévén mindannyian.

- A Szökevény csillagok meséje óriási siker a gyerekek körében, a premieren a legkisebbek is tapsoltak.

- Akinek gyereke van pontosan látja, mennyire nem mindegy, hogy az a kis emberke milyen értékek mentén nevelkedik fel. Tulajdonképpen a művészet célja az etikai értékek átadása, miközben szórakoztat, nevettet. Ez a darab a barátságról, az együvé tartozásról és a szeretetről szól. Teljesen mindegy, hogy

Kertész Imre

Sorstalanságát,

Tolsztoj

Anna Karenináját, vagy

Jókai Mór

Kőszívű ember fiait játsszuk, ha nincs benne szeretet, mint összetartó kovász. Nem arra kell megtanítani a gyerekeket, hogy a számítógépes játékokban hogyan kell lelőni a másikat, miközben annak még van két élete. Ez nem emberi gondolkodásmód.

- Csukással közös darabja már november 14. óta folyamatosan színpadon van, s a fentről szűrődő hangokból ítélve még mindig sokan keresik.

- Már túl vagyunk a 25. előadáson, ami egyébként nem olyan nagy szó, mert emlékszem, ugyan ezen a színpadon anno a Hair 99. előadásán is fent voltam. Természetesen jó és fontos dolog. Kicsit ravaszul kellett a történethez nyúlni, hogy a daljáték akár egy négyéves gyereket is lekössön. Ha a gondolatisága annyira nem, akkor a látványelemekre kellett támaszkodni, közben ügyelve arra, hogy a kettő ne legyen egymással háborúban. Vagyis, ha a barátságról beszélnek a darabban, akkor a cselekmény éppen az legyen, amint az egyik szereplő átsegíti a másikat egy nehézségen.

- Kicsit elkanyarodva a rendezői teendőktől, érdemes azt is megemlíteni, hogy Ön a szegedi egyetem kommunikátorainak is tart kurzusokat. Milyen tárgyakat oktat?

- Három tárgyat tanítok: dramaturgiát, filmtörténetet és produceri ismereteket. Utóbbiban a gyakorlatot ragadok meg, nem a paragrafusokat: vagyis, hogyan kell felépíteni egy forgatást, megszervezni a körülötte szükséges feladatokat, beosztani a munkatársak teendőit. A másik a dramaturgia, ami a hallgatók egy részénél a darabok népszerűsítését, míg a többieknél az alkotások törvényszerűségeinek elemzését takarja. Sokat vitatkoztam a rajz tanszéken a diákokkal a képzőművészeti órákon, mert gyakran háborogtak, amikor klasszikusokat kellett tanulniuk, mondván, ők úgysem akarják másolni az elődöket. Kérdeztem tőlük, honnan tudják, hogy kitől akarnak elszakadni, ha nem is ismerik őket? Ha szabad így mondanom, azzal, hogy fiatalok között vagyok, nem hagynak megöregedni. A szó jó értelmében a szemtelenségükre reagálok, s vitáink során vagy meg tudom győzni őket, vagy elfogadom, amit mondanak. Például utána jártam milyen zene is az a Quimby vagy a Nox. Úgy gondolom, jó, ha egy gyakorló művész kontaktusba van a fiatalokkal. Néha behozom őket a színházba is, megnézünk egy főpróbát és beszélgetünk róla.

- „Gyereknek kell maradni” – ez édesanyja jó tanácsa, akire egy korábbi interjúban hivatkozott. Sikerült megfogadni?

- A gyerek legfontosabb tulajdonsága, hogy kíváncsi, mindenen gondolkodok, szűnni nem akaró játékos kedve van. A játék magában hordozza azt, hogy van egy partner, egy játszótárs, ami azért jó, mert megtanulja, hogy más is van a világon rajta kívül. Mi felnőttek is szeretjük megosztani másokkal az élményeinket, sőt, fontos, hogy legyenek közös tapasztalataink. Azonban ahogy felnövünk, egyre jobban bezárkózunk.

- Amikor tudósok, művészek valamilyen elismerésben részesülnek – legyen annak apropója akár egy évforduló – szinte mindig hozzáteszik azt a kettősséget, hogy egyszerre zárul le és kezdőik el egy új korszak az életükben. Önnek mit tartogat a jövő a szegedi színházban?

- Az évadban már nincs több bemutatóm a szegedi színháznál, azért a megkezdett munkámat – ami éppen egy könyv szerkesztése – folytatom. Egy művészi pályát is le kell kerekíteni, a további munkák inkább ajándékként szolgálnak. Nem mondanám, hogy véget ért valami, de azt sem, hogy ne így lenne. A kényelmem azt súgja, legyen elég ennyi és foglalkozzak a Somogyi-könyvtárban végzett kutatási munkámmal, ami az 1994-ben megjelent szegedi származású színészek bemutatásának bővítése, pótlása. Ha rám bíznak valamit, akkor azt szívesen megcsinálom, ugyanakkor mindig lelkiismereti kérdés lesz belőle, ha arra gondolok, tele az ország tehetséges fiatal rendezőkkel. Mindig felteszem magamnak a kérdést: szabad-e még elvállalnom bármit is, hiszen előlük veszem el a lehetőséget.