Kapitány a színházi hídon – Stefanik Sándor

A nézők szeme elől mindig rejtve marad, pedig neki köszönhetünk olyan „apróságokat”, minthogy nem gyullad ki a nézőtér, és hogy minden színész jókor lép ki a backstage rejtekéből. Neve minden műsorfüzeten szerepel, mégsem ismerjük, vagy egyszerűen átsiklunk felette, holott ő a rendező jobbja. Stefanik Sándorral, a Szegedi Nemzeti Színház ügyelőjével beszélgettünk.

„Az ügyelő tulajdonképpen a rendező jobbkeze, az ő utasításai szerint dolgozik a színpadon. Ugyanolyan részesei vagyunk a darabnak, mint maguk a színészek. Nekünk is tanulnunk kell a szövegkönyvet, csak rövidebb idő áll rendelkezésünkre. Minden általam felügyelt darabot kívülről tudok.”

Stefanik Sándor

1987 augusztusában került a szegedi teátrumhoz, annak ellenére, hogy korábban sosem érdeklődött a színház kulisszatitkai iránt. Annak idején a Szegedi Kábelgyárnál dolgozott, mint hőközpontkezelő, s egyik barátja invitálására kísérte el a színházba, hátha akad számukra valamilyen munka. „A portán szóltak, hogy várjuk meg

Kocsis József

főmérnököt, majd ő megmondja, kellenek-e szakemberek. 3690 forint volt a fizetés és 300 forint a húspénz, ami a mai étkezési utalványnak felelt meg. A korábbi munkahelyemen 6000 forintot kerestem, ezért nem voltam túl boldog. A főmérnök bevitt minket az éppen egy éve elkészült nézőtérre és azt mondtam: nem érdekel a fizetésbeli különbség, akkor is itt akarok dolgozni. Megláttam és beleszerettem.” Eleinte fejgépesként dolgozott, de a fényszabályozó szakember

Kerényi Miklós Gábor

(ma a Budapesti Operettszínház direktora) A bolygó hollandi bemutatója előtt lebetegedett, s mivel Stefanik Sándor ismerte a darabot, őt ugrasztották a helyére. „Akkor még nem volt modern, számítógép vezérelt technika. 120 perces előadás volt, 192 világítási jellel, zenére. Kero megkedvelt, attól fogva az összes szegedi rendezését nekem kellett világosítanom” – folytatta színházi karrierje nem mindennapi történetét. Miután néhány évet eltöltött ebben a munkakörben is,

Kormos Tibor

, akkori színházigazgató kérdésén elgondolkodva megpróbálkozott az ügyeléssel. Bevált.

Bármi történjék a színpadon, az ügyelő feladata kijavítani a hibát, rendet teremteni a káoszban, mégpedig úgy, hogy a nézők semmit se lássanak és legfőképp semmit se érzékeljenek a bajból. „Volt olyan, hogy a színész lekéste saját belépőjét. Majd beugrott, azzal a szöveggel, hogy: „Engem vártak?”. Előtte negyed óráig állt a színpad” – ebből is látszik, mennyire fontos és felelősségteljes munka a színházi ügyelőé, aki a biztonsági intézkedéseken át, az öltözetők és műszaki szakemberek munkájáig egyaránt felel. Apró malőrök tehát bármikor adódhatnak annak ellenére is, hogy egy-egy darabot hat hétig próbál a társulat az olvasópróbától az emlékpróbán át egészen a főpróbáig. A közhiedelem szerint a premierig a rendező a főnök, a stafétát viszont később átveszi az ügyelő, amolyan karmesterként hangolja össze a színészeket, a kellékeseket és a színpadmestert, hogy valóban zavartalan legyen az este. Stefanik Sándor nem túlzott, amikor azt állította, minden általa ügyelt darabot kívülről tud. Előfordul, hogy kisebb szerepeket is vállal. A tavalyi évadban

Csukás István

és

Darvas Ferenc

mesejátékában a Békakirály, a Mátyás mesékben pedig az egyik apród jelmezében láthatta a közönség, sőt,

Bodolay Géza

Othellojában a miniszter, a katona és a zenész karakterét öltötte magára. De feltűnt a Mária főhadnagyban is. „Játszani és ügyeli is nagyon szeretek, viszont színészkedni nem tudok. Abban nem érzem annyira otthon magam” – tette hozzá. Néha azért mégis megmutatja magát a nézők előtt. Ha személyesen is szeretnének találkozni Stefanik Sándorral, keressék őt a két gyermekdarabban, vagyis a Szökevény csillagokban és a Hoppládában, illetve A víg özvegy című operettben – mindezekben természetesen ő tölti be az ügyelő „szerepét” is. Száz, százhúsz előadás és rendezvény áll a háta mögött, mindez csak az előző évadból. Soknak hangzik, de Stefanik Sándor szerint nincs min elképedni, fővárosi kollégái ugyanis akár kétszáz előadást is levezényelnek ugyan ennyi idő alatt. Igaz, hozzáteszi, a budapesti nagy színházakban nem egy színházi ügyelő vállát nyomja minden teher, az előadást egyszerre két szakember követi árgus szemekkel. „Az ügyelőnek is szüksége lenne egy segítőre, a szegedihez hasonló színházakban általában ketten végzik ezeket a feladatokat. Van egy kedves kollégám a Madách Színházban, aki egyszer megkérdezte, hányan vezénylünk egy monodrámát. Mondtam neki, hogy egyedül. Erre feltette a kérdést, hogy mit csinálnék a darab közben: mentőt hívnék a háttérmunkáshoz, akire rádőlt egy díszlet, vagy kopognék a műsor szerint színésznek.”

Mit csinál az ügyelő, amikor kikapcsolja a telefonját és végre élvezheti megérdemelt szabadságát? „A Szegedi Szabadtéri Játékokon dolgozom minden nyáron, így természetes, hogy a Dóm téri előadásokat megnézem. Van, hogy eljutok Békéscsabára is a Jókai Színházba, esetleg beülök a Madách Színházba egy operára. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit csinálnak más teátrumoknál” – fejezte be Stefanik Sándor mosollyal az arcán.