Csárdáshercegné úgy, ahogyan kell + FOTÓK

„Hajmási Péter, Hajmási Pál. A barométer, esőre áll…” No, de nem a Csárdáskirálynő szombati előadásán, ahol sem az eső, sem Hajmási ismert és közkedvelt sora nem csendült fel. Ennek ellenére aratott osztatlan sikert az operett.

Elméletben nem, gyakorlatban szombaton debütált a Csárdáskirálynő – közel tíz év után. Végre az időjárás is megkegyelmezett, s hagyta békében lefutni az előadást, még ha egy-egy kósza szellővel meg is csípte a nézőtéren ülők lába szárát. Akiket vélhetően az operett mindenért kárpótolt, ugyanis hosszas, hízelgő lábdobogással fejezték ki véleményüket. Már egy ideje nem titok, hogy

Dolhai Attila

idén megválik musical-szerepeitől, ugyanis az opera műfajával kacsintgat. Anyaszínházában, a Budapesti Operettszínházban pedig egyre több operett-produkcióban próbálgatja magát. Edvin szerepében bebizonyította, hogy jól áll neki a váltás, s nem csak musicalben tudja visszaadni a hősszerelmest. Partnere, a Szilviát alakító

Fischl Mónika

hangja gyönyörű, viszont színészi játéka helyenként erőltetettnek hat, mintha nem egy féltékeny nőt, csak egy primadonnát akarna kihozni a sanzonettből. Hasonlót lehetett érezni a darab elején

Szabó Dávidon

is, de a második felvonásban már sikerült megragadnia a bohém, hedonista Bónit. Párjáról, a Stázit alakító

Szendy Szilviről

nehéz eldönteni, hogy őrült, de aranyos vagy őrülten aranyos karakter, ugyanakkor az ő és Bóni kapcsolata velejéig gyermeki szerelemnek tűnik, amiből még a lánykérés sem tud szenvedélyes románcot faragni.

Forgács Péter

a klasszikus Feri bácsi, aki a mellett, hogy segít Szilviának a hercegi udvar közelébe férkőzni, sötét titkot őriz az orfeumból.

Faragó András

viszont érdekes duplaszerepet kapott: helyszíntől függően hol Miskaként, hol a főpincér ikertestvéreként, Alfonzként kavarja fel az állóvizet. És nem csak ő, leginkább

Kállay Bori

az, akinek sikerül életet lehetnie a kissé megfáradt nézőközönségbe. Egy Anhilte-tornádóként söpört végig a színpadon a Hajmási Péterrel, olyannyira, hogy még a díszletként szolgáló kétfejű sas is lángra kapott a produkció láttán. Ráadásul a Leopold Máriát alakító

Szilágyi Tiborral

jól működik közöttük az idős házasok kémiája – garantált nevetésbe torkollik minden egyes párbeszédük.

De nem is az említett prózai „buktatók” zavartak, a szöveg hatott idegenül. Igaz,

Kerényi Miklós Gábor

már jó előre felhívta a klasszikus Csárdáskirálynő iránti rajongók figyelmét, hogy szöveghűbb darabot állít a Dóm téri színpadra, mint az egykori Gábor Andor-féle fordítások. Nincs ezzel baj, pusztán furcsán cseng az ember fülének, amikor az „A lányok, a lányok, a lányok angyalok…” helyett „A lányok, a lányok éjfélig angyalok” szól a színpadról. Egy-egy ilyen esetben a közönség soraiból is lehetett sutyorgást hallani, viszont így felmerül a kérdés: a nézőnek szüksége van az átiratra vagy jó neki az, amit az elmúlt évtizedekben megszokott? A díszleteken dolgozó

Gyarmathy Ágnes

kitett magáért, az előbb említett Habsburg-címer szárnyai nem csak mozogni tudtak, hanem a színházi viszonyokhoz képest pazar pirotechnikai elemekkel is megspékelték. Lényegében csak a madár volt állandó kelléke a helyszíneknek, az öltözőszekrényektől kezdve a szobanövényekig minden megállás nélkül változtatta helyét. A jelmezekre sem lehet panasz, habár egy talán mégis: Szendy Szilvi kék ruhája nem illett az arisztokrata hölgyek öltözéke közé. Kilógott az előkelő, tollas, strasszos költemények sorából, igaz, Szabó Dáviddal közös táncjelenetét lehet nem bírta volna ki egy szűkített fazonú viselet. A darab újragondolása - már ami a szöveget illeti - vitalapot jelenthet, viszont a díszlet, a Budapesti Operettszínház balettkarának pörgős táncai mind elhozzák nekünk a dóm tövében fekvő színpadra a Csárdáshercegné hangulatát. És, hogy miért hercegné és nem királynő? Szilvia gúnyneve is a szöveghű fordítás velejárója, ami valóban pontosabban megragadja a sanzonett és a herceg szerelmét.