"Fülébe majd mérget csöpögtetek, mi megfagyasztja vére ingerét" + FOTÓK

Már Shakespeare korában (is) modern szerelmi dráma, egy fekete bőrű férfi és egy fehér bőrű nő szerelmének története. 86 év után végre újra a szegedi színház színpadán a féltékeny velencei mór.

A gonosz megkapja, amit megérdemel, a jók pedig …, nos. A második tapsrendet követően Desdemona (

Gidró Katalin

), Jago (

Pataki Ferenc

) és Othello (

Kárász Zénó

) maradnak a színpadon; majd egymást követen hagyják el a színt. Utolsónak a címszereplő, óriási tapsvihar közepette. Pedig ebben az előadásban nem is annyira Othello, mint inkább az Jago a főszereplő, aki furfangos eszével, módszeresen rángatja az összes többi karaktert. A féltékenységbe hajszolt mór, a jó hírét vesztett hadnagy (

Rédei Roland

), a szerelemtől elvakult Rodrigo (

Poroszlay Kristóf

) és az ártatlan Desdemona mind-mind bábok a zászlós sakktábláján. Önmagukból kifordulva, pusztán Jago segítő személyében bízva lépnek egymásutánban a halál mezőjére. Kárász Zénó csupán belépőjének pillanatában viseli a származására utaló fekete maszkot, ettől eltekintve végig fedetlen arccal játszik. (Csak a pontosság kedvéért, a mórok nem mások, mint Észak-Afrika arab és berber kevert lakosai.) Persze az értelmezésben ez nem képez akadályt, bőrszíntől eltekintve bárkit utolérhet a kegyetlen és belülről felemésztő zöldszemű. Kárász Zénó lépésről-lépésre építi fel Velence állam nemesének gyökeres átváltozását a józan eszű úrtól a féktelen haragú gyilkosig. Önön végzetébe rossz emberismerete sodorja, képtelen felismerni, hogy a ki a jó szándékú barát és ki az ellenség. De még abban a hitében is meg lehet ingatni, hogy felesége hűséges hozzá. A manipulátor Jagónak több se kell, Othello gyakorlatilag tálcán kínálja fel magát, vívódásait, érzéseit. Másik nagy hibája az önfejűsége: hamarább ugrik neki ártatlan asszonya torkának, minthogy kérdőre vonná a fülébe jutott pletykák valódiságáról.

Mintha úgy tűnne, Othellot nem is annyira Desdemona félrelépése, hanem a felszarvazás tudata izgatja. Felesége és Cassio minden mozdulatáról Jagót faggatja, aki már-már hipnotizálja az erős mórt; egészen addig, míg Cassio nevének említésére is vérszemet kap (az első adandó alkalommal megfosztja rangjától). Desdemona hiába éles eszű asszony, valamiért képtelen felismerni, hogy férjét a sokat emlegetett hadnagy puszta jelenléte bosszantja, ezért nem túl jó ötlet, hogy éppen ő akarja rávenni Othellot, vegye vissza az elbocsátásból. A dráma végén sem érzi azt a néző, hogy egy kemény nőt szorítottak sarokba: halála előtt imádkozik kicsit, próbálja menteni a menthetőt, de hamar megadja magát a mór hatalmas szorító ujjainak. Jago felesége, Emilia (

Kéner Gabriella

) ugyanakkor harcba mer szállni Othellóval, s ő lesz az, akinek szavai leleplezik az ármányt. A leszámolás után az addig erőtől és dühtől duzzadó mór magát vesztett üres ember. Egy darabig csak kóvályog a szereplők között, de már Jagót sem tudja elintézni, inkább rábízza katonáira a piszkos munkát. Bánatában öngyilkos lesz. A főalakok körül olykor felbukkan egy szegmens a városi életből, zenészek jönnek és katonákat szórakoztató lányok mennek, de valahogy mégsem élettel teli a tér. Az egy-egy jelenet erejéig felbukkanó bolond (

Báhner Péter

) szintén nem tesz sokat a történetvezetéshez, egy alkalommal beszél Desdemonával Cassióról, de ezen kívül csak sirályt reptet és a lányokkal vihorászik. A ciprusi erőd forgó falai (díszlettervező

Mira János

) Othello és Desdemona számára a bezártságot szimbolizálják, míg Jago fürgén ugrál az színpad elején elhelyezett (kitekintő) ágyról a pódiumra, és vissza. Látszik, hogy teli van élettel – és haraggal. Időnként leereszkedik a mennyezetről egy óriási tükör, ami a fáklyák és gyertyák megvilágításában érdekes hangulatot ad, a sötétben ugyanis rájövünk, látjuk mögötte a fehér maszkot öltött népet.

Bodolay Géza

rendezésének középpontja a férfiféltékenység: a megsebzett, felszarvazott bika dühödt erejének bemutatása, amikor Othello már nem tud (és nem is akar) szép szavakkal szólni ártatlan feleségéhez, csak szajhaként beszél hozzá. A játék egészen addig a kérdésig megy el, hogy miért követel halált a vágyódás. „Fülébe majd mérget csöpögtetek, Mi megfagyasztja vére ingerét. S minél hevesebben kéri majd a nő, Annál gyanusbbá teszi önmagát. Piszkos szurokká feketítem én E szűz erényt” (Ismerik azt a bácsit, aki az egyik vidéki színház Othello-feldogozása alatt nem félt kinyilatkoztatni véleményét? Szó szerint ezt mondta: „Figyellek, Jago! G*ci vagy!” Aki nem hiszi, járjon utána

Gálvölgyi Jánosnál

.)