Darvasi László: Tárcát írni haldoklás közben is

A Szegedhez ezer szállal kötődő íróval, Darvasi Lászlóval beszélgettünk arról, hogy tárcát még haldoklás közben is írni kell, Szeged egész története során határhelyzetben volt, és a mai magyar labdarúgás is lassan ott tart, ahol az irodalom: nincs meg csoda nélkül.

- Semmi sem aktuálisabb kérdés a szépirodalommal kapcsolatban, mint az, hogy a számítógépes kultúra, az internet, miképpen alakítja át a könyvvásárlást, az olvasási szokásokat. Ön hogy vélekedik minderről?

- Annyira nem vagyok megijedve attól a kérdéstől, hogy mi lesz a könyvvel. Az nyilvánvaló, ahogy az egész kultúra, úgy magának a regénynek a kultúrája is egy átalakuláson megy keresztül. Nagyon friss emberi műfajról beszülünk, ami pár száz éve él együtt velünk, és máris helyettesíteni próbálja valami a számítógép által. De ettől a világ önmagában nem lesz sem jobb, sem rosszabb, én nem vagyok elkeseredve, a virtuális világ ugyanis sosem léphet a könyv helyébe, nem válthatja fel teljesen. Van egy érzéki viszonyunk a könyvhöz, aminek illata van, tapintása, helyet szorítunk ki neki a szobában és a szívünkben is, ez egy képernyővel nem történhet meg.

- Ráadásul azt tapasztalni, hogy soha még ennyi gyerekkönyv nem született, mint napjainkban. Miért is?

- Valóban ez a tapasztalat. Az egyik ok talán az, hogy a szülő, aki kevesebbet olvas már ebben a rohanó világban érez némi lelkiismeret furdalást, nem szeretné, ha a gyermeke életéből kimaradna az olvasás. A másik ok az üzlet, a könyvpiacon egyre többen látnak kecsegtető üzleti lehetőséget, harmadrészt pedig egyre több tollforgató ember véli azt, hogy mesekönyvet írni könnyű és belevágnak. Holott egy igazán jó mesekönyvet épp olyan nehéz írni, mint egy igazán jó regényt. Én a mostani mesekönyvemmel négy évet küszködtem olykor szinte vért izzadva, hogy megtaláljam a belső ritmusát.

- Visszatérve az internet kitaposatlan ösvényeire: az irodalom hogyan tud betagozódni a netes világba?

- A hagyományos irodalmi folyóiratoknak, ha ma már nincs online változata, akkor az olvasóközönség elég komoly kritikával illeti a szerkesztőségeket. Amit én rendszeresen, visszatérően olvasok, az a litera.hu. Az újságolvasás és az internet viszonylatában kicsit konzervatív vagyok, nem nagyon szeretek képernyőről olvasni. A reggelem is úgy kezdődik, hogy megveszek két napilapot, a Népszabadságot és a Nemzeti Sportot, szombaton még a Magyar Nemzetet a melléklet miatt. Nekem kell a reggeli betűimhez a papírzizegés. De ez az én nemzedékem, az 50 felettiek véleménye, viszont már én is tervezem, hogy veszek egy táblagépet. Az internet kora a műfajokat is feloldja egyébként, úgy látom, hogy az elemző publicisztikák ritkultak. Az irodalomban megjelent az egyszerűsítés például az sms-vers.

- Ha Darvasi, akkor Szív Ernő és a tárcairodalom. Ebből a szempontból is napfényes hely Szeged, hiszen nincs még egy megyei napilap, ahol rendszeresen közölnének tárcákat

. - Egy időben volt olyan kiadói szándék, hogy megszüntessék a tárcarovatot, de az akkori főszerkesztő,

Szetey András

küzdött meg a győri központtal az ügyért. Egyébként sokan tárcáznak a kollégák közül. A tárcához elengedhetetlen a folyamatos figyelése az életnek, résen kell lenni. A tárca szinten tart. Egy példával is illusztrálnám. Az Élet és Irodalomnál – ahol Szív Ernő a mai napig is dolgozik a Délmagyarország mellett – meghirdettek egy tárcaversenyt végül 30 tárcát választottak ki. Sok egyenletesen megírt, színvonalas írás volt, de kiugró nagyon kevés. Olyan igazi, amire megdobban az olvasó szíve. Ez azért van, mert lehet egyszer jót írni, de a tárcában idő van, még akkor is, ha a pillanatnak a műfaja. Ott lenni minden pillanatban, a kórházi ágyon is írni, haldoklás közben is írni, és talán ekkor, minden 20. tárca körül fénylik fel olyan dolog, ami soha máshol nem, és ami különös szögben világíthatja meg a szöveget. Egy tárcában nincs benne az idő, ez nagyon hosszú szappanoperája a léleknek.

- A 2013-as irodalmi Nobel-díjat egy novellista kapta. Regény vagy novella?

- Néhány éve a The New Yorker-ben jelent meg egy írás arról, hogy a short story-nak, a novellának vége van. A kiadók regényeket kérnek az íróktól, regényeket vadásznak. Azt mondják, hogy regényeket tudok eladni. Ez azért érdekes, mert úgy vélnénk – mint ahogy arról fent is beszéltük –, hogy a gyorsuló világ, a rohanó idő, azok a fogalmak, melyhez épp passzolnának a rövidebb írások. De mivel a világban ezt a mozaikszerű szakadozottságot tapasztaljuk, vágyunk az egész illúziójára, ezt pedig a regény adja meg. Ezért fordul az olvasó a nagy történetek, nagy elbeszélések felé. Közben háttérben marad a novella. Én mindkettőt művelem, de legjobban regényt szeretek írni. Irodalmilag egy nagyregény belső terében lenni, abban élni, elveszni, nem látni ki belőle, kétségbe esni, majd boldognak lenni, örülni újra, menni előre – én ezt nagyon bírom. Mindamellett az is nagyszerű érzés, mikor egy novella megtörténik az ember fejében, mint egy villámcsapás olyan. Egyszer csak látok mindent.

- Visszakanyarodva a tárcákra, sok Szív Ernő-történetet olvastam Szegedről, mintha ez a város önnek egyfajta örök téma lenne.

- Régen sokat szapultam a várost, de ma már egyáltalán nem teszem, más mikor az ember itt él, és más az, mikor 200 kilométerrel távolabb. Nincs még egy olyan város, amely ennyi érdekességet magába tud sűríteni. Ennyi kicsinységet, nagyságot, kihívást. Milyen érdekesek például a város katasztrófái is, mint az árvíz. Én benne vagyok épp a boszorkányperek történetében. Már van egy regénykezdeményem, 70-80 oldalt megírtam, ez is egy elképesztő történet. Szeged mindig valamilyen határhelyzetben volt. A török kor idejében, majd a betelepülésekkor, aztán 1848-49-ben, később a szerbekkel való viszonyában, majd Trianon is súlyos határhelyzetbe hozta, ahogy később a kommunizmus is. Sok szélsősége van Szegednek, ezeket én nagyon izgalmasnak találom. Összeilleszteni a kicsit a naggyal, a jót a rosszal, ezt szeretem igazán. A könyvmutatványosok legendájában is vannak szegedi passzusok, de a Virágzabálók majdnem egészen itt játszódik, van persze benne bécsi szál is.

- Átevezünk az irodalom óceánjáról a labdarúgás tengerére, melyben szintén rendszeresen megmártózik Darvasi László.

- Az a kép sokat elmond a magyar mentalitásról, ahogy

Dzsudzsák

a szülőfalujába egy Lamborghinivel megy le. Tényleg ennyi az üzenete ennek a fiatalembernek? Az edzőjeként az első dolgom lett volna leállítani ezt a magatartást. Valószínű nem fogom tudni megmondani a megoldást. A múltkor nyilatkozta a szakvezető a sikertelenség után, hogy „nem baj, ez a meccs is azt bizonyította, hogy dolgoznunk kell tovább”. A magyar fociban már évtizedek óta mindenki csak dolgozik, még keményebben, még többet. Mi lenne, ha nem dolgoznánk, hol tartanánk akkor? A honi labdarúgás problémája egy nagyon komplex kérdés, akár a fent vázolt mentalitást, vagy az edzőkérdést boncolgatjuk. Ha egy 14 éves magyar játékos kimegy nyugatra, akiből bármi lehetne, abból sem lesz magas kvalitású, nemzetközi sztár. Még egy nemzetközileg átlagosnak számító labdarúgót se nagyon tudunk kitermelni. Gyakran olvasok sportsajtót, de szerintem alacsony etikai színvonalon van. Nem jelentős magyar fiatalemberek kapnak olyan képfelületeket gyakran még a címoldalon is, mint a legnagyobb külföldi sztárok. De focit körülvevő társadalmi réteg is borzalmas állapotban van. Nekem ne mondja senki, hogy ki lehet ma menni úgy egy Dózsa, Fradi vagy Diósgyőr meccsre a nélkül, hogy az ember ne halljon ott szörnyűséges rigmusokat, bekiabálásokat; nem mondhatjuk, hogy nincs rasszizmus, zsidózás. Voltam német és angol stadionokban is, ismerem milyen a helyzet ott, közel sem olyan, mint itt. Az irodalom nincs meg csoda nélkül, úgy látszik most már a magyar labdarúgás is itt tart.

- És Darvasi most épp mivel focizik az irodalmi pályán?

- Amint már említettem, készül egy boszorkányregényem, egy novelláskötet is alakulóban van, egy nagy Szív Ernő-könyvet is írok az utazásairól, ezeket a tárcákat illesztgetem, alakítom. A tárcának nem igazán a könyv a tere, ezért is kell jelentősen belenyúlnom a szövegekbe.