Bodolay Gézát már harminc éve kerülgeti az Othello

"Az Othello szerepei annyira alapvetően a színjátszásról szólnak, hogy úgy vélem, az összes résztvevőnek van mit megszólaltatnia önmagából és rólunk" - véli Bodolay Géza, a pénteken debütáló Shakespeare-tragédia rendezője. A premier napja előtt többek között arról beszélgettünk, miért kellett Szegednek 86 évet várnia a darabbal.

- 1928. Ebben az évben állította színpadra utoljára a Szegedi Nemzeti Színház Shakespeare Othellóját. Milyen plusz felelősség nyomja a rendező vállát egy 86 éve városunkban nem játszott darab esetében?

- Ugyanaz, mint bármely ősbemutatónk, vagy éppen már többször ismertnek vélt színdarab előadása esetén. Nevezetesen: a félreértések örökös korában – és ebből a szempontból a huszadik század bármelyik évtizede éppen olyan, mint az elkövetkezők – érvényesen szólni a Világról a környezetünknek. Azaz: mindazoknak, akik nézik/látják az előadást.

- Hogyan került újra felszínre az Othello? Miért ezt a tragédiát választotta Shakespeare-től?

- Soha nem volt víz alatt, bár Velence, ahol a történet kezdődik, elég nagy valószínűséggel előbb-utóbb oda jut. Ahogy Szeged is volt már híresen a víz alatt a 19. század végén. Ennek köszönhetjük a Színház épületét. Az Othello a főiskola óta, tehát immár 30 esztendeje kerülget: ezek a választások akkor jók, ha „véletlenül” kölcsönösek.

- Kárász Zénót címszerepben, Pataki Ferencet pedig Jagóként láthatjuk a pénteki premieren. Miért éppen őket választotta a két legfőbb karakter megtestesítőjének?

- Ahogy minden Társulatban, így nálunk is két helyzet létezik: vagy nyilvánvaló, hogy a körülöttünk lévők közül kire kell osztani egy-egy szerepet, vagy éppen ellenkezőleg: a Színész találkozása minden előítélet ellenére váratlanul igazolja a Szerepet. Az Othello szerepei annyira alapvetően a színjátszásról szólnak, hogy úgy vélem, az összes résztvevőnek van mit megszólaltatnia önmagából és rólunk. – A két tragikus főhősnél, éppúgy mint feleségeiknél, ez a helyzet éppen úgy igaz, mint Cassio vagy Rodrigo esetében.

- A múlt heti közönségtalálkozón az érdeklődők előtt szembeállította Márton László 2009-es fordítását a "későromantikusnak" nevezett Szász Károly-féle fordítással. Utóbbit választotta legmegfelelőbbnek a tragédiához. Miért erre esett a választás? Egyáltalán szükséges-e a velencei nemes történetét modernizálni?

- Minden fordítás értelmezés.

Szász Károlyé

is az, a tizenkilencedik század második felében. Legszívesebben persze visszakérdeznék, így harminc évvel a szegedi Premodern Páholy után: mit gondolunk MA modernnek? – A második háború utáni Kardos-fordítást, a hatvanas évek végén született

Mészöly Dezső

-félét, netán a nonpluszultra kaposvári dramaturgus:

Eörsi István

avagy a kérdésben emlegetett kortársam próbálkozását? – Akinek van türelme, ám olvassa el egymás mellett mindet. Tanítványaimmal, akik gyermekeim lehetnének, az egyik egyetemen megtettük. Érdekes volt, hogy nekik a legrégebbi szöveg tetszett a legjobban. De nem ezért szerkesztettem Szász Károly nyomán újra az egészet. Hanem: mert mindegyiknél érvényesebbet akartam létrehozni a saját magam számára. Hogy sikerült-e azt döntsék el azok, akik látják.