Tasnádi István a Memoról: Ez egy Hacsek és Sajó kabaré is lehetne

Tasnádi Istvánt meglepte kamaradrámájának rendezői változata. Az íróval a Memo pénteki ősbemutatójáról, a felejtés nélküliség súlyos terhéről beszélgettünk.

„Az ember, aki nem emlékszik és az ember, aki semmit sem tud elfelejteni” - tulajdonképpen ez a szituáció szüli

Tasnádi István

Memo – A felejtés nélküli ember című zenés kamaradrámájának komikus és viszontagságokban gazdag történetét. Az író csak a

keddi közönségtalálkozót követően

kukkantott bele először

Bodolay Géza

rendezésébe, ezért interjúnk alkalmával még úgy fogalmazott, egyre inkább izgul a végeredmény miatt. „Egy ősbemutatónál persze ez fokozottan így van” - mondta az író, aki bízik benne, hogy a Szegedi Nemzeti Színház rendezőjével sikerült megtalálniuk a közös hangot. „Bodolayt nagyon érdekli ez a történelmi korszak, én viszont kevesebb hangsúlyt fektettem erre; nálam a magánéleti szál dominánsabb. Központi helyet foglal el a felejtés: tudunk-e felejteni, képesek vagyunk-e rá, illetve milyen tragédiát okozhat, ha nem megy”. Ha van oka Tasnádinak és a közönségnek aggódni, akkor az az, hogy a történelmi kontextus elnyomja a három központi figura: a doktor, az amnéziás és a hipermnéziás drámáját, érzelmeik finom változásait. De lehet-e egy komoly témát feszegető, pszichológiai alapokon nyugvó mű komikus? Az író szerint lehet. A doktor Lónyai Péter szemüvegén át olyan felnőttkori szituációkkal találkozhatunk, mint a leplezni kívánt csalfaság, vagy a párkapcsolatban nagy győzelemként megélt apró kompromisszumok, amik már-már abszurd, tréfás helyzeteket szülnek. A doktor megcsalja feleségét, ezért az asszony kirúgja otthonukból a férfit. A helyzet úgy hozza, hogy felejtésképtelen hipermnéziás betegét amnéziás apjához kell vinnie. „Ez lehetne egy Hacsek és Sajó kabaré is. Igyekeztem kihozni a témából amit lehet, hogy oldjam ezt a nehéz témát, hiszen a felejtést és a megbocsátás lehetőségét vizsgálja. Nem is szeretem és sosem tudtam egy műfajú darabokat írni. Szeretem mindennek a fonákját megmutatni, a heroikus gesztusok tragikomikus tükröződését. Az eredeti szöveg ezzel a dinamikával dolgozik. Hogy az előadás követi-e ezt, nem tudom.”

Mivel a rendező szabad kezet kapott az eredetileg filmforgatókönyvből átírt színpadi darab feldolgozására, belekerültek olyan elemek is, melyek újként hatottak Tasnádira. „A lovon forgó huszárcsontváz nagyon meglepett, mert ilyet nem írtam, de ez is egy rendezői jelkép. Az már kiderült, hogy ez nem szolgai adaptációja a drámának, hanem egy erőteljes rendezői vízióval megalkotott este lesz.” Ehhez kapcsolódóan bizakodóan hozzáfűzte, volt már rá precedens, hogy közepes darabját egekbe repítette a fantasztikus rendezés. Tasnádi István kortárs darabját október 25-én láthatja először a közönség a Szegedi Nemzeti Színház kisszínházában.