Kihez beszél ez a faszi? – tárcák egy szegedi írótól

A könyvhéten mutatja be első kötetét Boldog Zoltán Szegeden élő író, szerkesztő. A kötet az Irodalmi Jelenben publikált tárcanovelláinak a válogatása.

Boldog Zoltán

1984-ben született. Egy Békés megyei faluban, Kunágotán nevelkedett. Immár 10 éve Szegeden él. Itt végzete el a magyar és történelem szakot, majd néhány évig középiskolában tanított. Jelenleg az Irodalmi Jelen Online szerkesztője, az újságírás mellett tárcanovellákat publikált különböző lapokban. Ezekből a novellisztikus írásokból állt össze első kötete, a Kihez beszél ez a faszi?, amelyben 5 Szegedhez kapcsolódó tárca is található. A könyvet egyedi illusztrációk színesítik egy szegedi képzőművész, tanár

Balog Orsolya

munkája nyomán. A fiatal szerző szegedi könyvbemutatója június 10-én (hétfőn) 18 órakor lesz a Dugonics téren. A dedikálás pedig 18.30-tól. A könyv a helyszínen megvásárolható majd 1400 forintért.

Ízelítő egy tárcából

„Amikor idejöttem, mindenki azt a dumát nyomta, hogy nincs többé magány. Fel is festettük a bentonkerítésre, akkor tényleg éreztük, hogy nincs. Festék is alig, de valahogy elég lett. Majd át a Nyugiba, a törzshelyünkre. Néhány sört legurítottunk, utána előadás a magyarok őstörténetéről. A tanárok folyton azt hajtogatták, hogy a

László Gyula

egy hülye, mert nem volt kettős honfoglalás, még egyes is alig. Azért, mert a nők megszívták, lekaszabolták őket a sztyeppén idegen népcsoportok, nem jöhettek a férfiak után. A törzsfők látták a Kárpát-medencében a fonott hajú szláv csajokat, és úgy voltak vele, hogy egye fene, nincs többé magány. Aztán itt maradtak, mint mi a Nyugiban, csak nem mentek utána őstörire, mert maguk voltak az őstöri. Másnap észrevettük, hogy valaki hozzáírt a feliratunkhoz. Először ott állt a kerek betűinkkel, hogy „Nincs többé magány”. Utána meg egy kérdés: „Mé’ nincs?”. Akkorát röhögtünk, hogy valaki még érti ezt a bölcsészdumát, és képes csavarni rajta. Eszem, faszom nem látott még ilyet Szegeden. De végül is mindig van magány, mert nekünk, bétékásoknak kell a csönd, hogy okosak legyünk. Van ám egyedüllét az albiban, a koleszban meg a lepukkant Béke Tanszéken, ha úgy akarja az ember. Kimehettünk este kocogni, vagy csak egyszerűen a meleg salakon végigfeküdve bámulni a csillagokat. Bár amióta ilyen olcsón adja magát a kar, tényleg nincs többé se magány, se nyugalom a Nyugiban. Nagy a zaj. Annyi a tahó errefelé, mert lejjebb vitték a ponthatárokat, és mindenki úgy érzi, ez az ideális elfekvő a munkanélküliség előtt. Azt hiszik, hogy valami csoda folytán gyárthatják a szép kis elméleteket minimálbérért. Vagy mennek a hökösök közé, és ott lébecolnak, amíg nyomatják nekik a pénzt. De a bölcsészet akkor is magányos dolog, ha itt van ez az Ady tér, ahol lehet stírölni a csajokat. Meg focizni, kosarazni. Ezen pörögtem abban az időben. Az öregebbektől hallottam, hogy ez az utolsó igazi grund a környéken, csak elég rossz állapotban van, le akarják tarolni. Akkor lesz ám magány igazából, csak a könyvtárban lehet csajozni, ott is halkan. Mert az olvasás magányos dolog, még akkor is, ha piszok jó nők vannak körülötted, és tényleg csak annyit kérdezel, mé’ nincs többé magány.” Boldog Zoltán: Nincs többé magány