Kovács Frigyes: "Nagy jövőt jósolok Pipás Pistának"

Kovács Frigyes Jászai Mari-díjas színész-rendező, tanár, több délvidéki színház megalapítója először rendez Szegeden, Pozsgai Zsolt Pipás Pista című tanyawesternjét állítja színpadra. A bemutató január 25-én lesz a Kisszínházban. A rendezővel a próbák után beszélgettünk színházról, Pipás Pistáról, a színészi hivatásról, a génjeinkbe kódolt erőszakról és agresszivitásról.

– Jelenleg az Újvidéki Művészeti Akadémián vagyok tanár, ezen kívül oda megyek, ahol úgy érzem, szükség van rám. A Szabadkai Színháznak nem vagyok tagja, annak idején nézetkülönbség támadt köztem és a mostani igazgató között, így hát jobbnak láttam lelépni.

– Pedig ott hosszú ideig meghatározó személyiség, igazgató is volt.

– Méltatlan helyzetbe hoztak, ezért úgy döntöttem, lelépek. Soha nem szerettem volna elhagyni Szabadkát, nagyon erősen lokálpatrióta vagyok, bár nem ebben a városban születtem. Több mint 30 éve élek ott, és sok mindent megtettem azért, hogy a városban jó színház jöjjön létre 8 éves igazgatói időszakom alatt. Előtte színész voltam ugyanitt, rövid ideig pedig az Újvidéki Rádió művészegyüttesében is dolgoztam, amíg lapátra nem tettek bennünket. A Kosztolányi Színházat is én teremtettem meg, 1994-ben. Amikor politikai döntés nyomán megválasztották az egyik kolléganőmet igazgatónak, aki meggyőződésem szerint méltatlan volt erre a posztra, elvonultam onnan is, és felcsaptam gombatermesztőnek.

– Hogyan találta meg a szegedi ajánlat? Gondolom, a határon túli együttműködés keretében esett Önre a választás, ami a színház egyik alapfeladata lett az új besorolás után. A színház korábban inkább Erdély felé orientálódott, a Vajdaságot jobban elhanyagolta.

– Miközben a két testvérváros itt van 40 kilométerre egymástól. 1980 óta nagyon sokszor jártam Szegeden különböző küldöttségekkel tárgyalni a színház igazgatóival a lehetséges együttműködésről. Mindig ez volt a téma, noha a találkozások soha nem hoztak kézzel fogható eredményt. Részeredmények kétségtelenül születtek, noha rendre a pénztelenségre hivatkoztak a felek.

Fekete Gizi

egy monodrámával turnézott a Vajdaságban, mi pedig az igazgatásom idején többször is játszottunk egy darabot Szegeden. Körülbelül ennyi volt az együttműködés. Az igazi szerintem talán éppen az lenne, ha rendezőket, színészeket cserélnénk. Jómagam alapjáraton inkább színész lennék, nem rendező. Többnyire csak azokat a darabokat rendezem meg, amelyek nagyon kikívánkoznak belőlem, amelyekkel nagyon szeretnék valamit közölni. Az ősszel Sopronban játszottam, tavasszal pedig Békéscsabán Leart játszom. A kettő között volt néhány hónap, erre derült égből igazi mannaként hullott az ölembe ez a fölkérés, amitől nagyon meg is hatódtam. Ilyen nagy meghatódottság közepette nem lehet dolgozni, ezért le kell szállni a földre, meg kell vívni a mindennapi csatákat. Többek között a saját tehetségtelenségemmel szemben is. Olyan társulatba kerültem, amelyet nem ismertem. Gyorsan meg kellett ismernem a társulat szellemiségét, másrészt az embereket is külön-külön. Olyan színházat igyekszem csinálni, ahol a színészé a főszerep, és a rendező nem látszik. Igyekszem is a háttérben maradni.

– Szegeden mennyire díjazzák a színészek ezt a fajta hozzáállást?

– Nem tudom még megmondani. Fiatal színész koromban sokat szenvedtem a rendezői terrortól. Ekkor megfogadtam, ha én rendezek, úgy csinálom, hogy a színészekre építem a szerepeket, és kiprovokálom belőlük, ha nem adják elő azt, mit gondolnak a darabról, ők hogyan látják a világot. Szeretem azt a színészt, akinek van világnézete, szilárd véleménye, és azt szívesen ki is mondja. Aki, ha fölmegy a színpadra, közölni akar valamit, nem csak megkapni a tiszteletdíjat, vagy kipipálni, hogy ezt a szerepet is eljátszottam.

– Ezeknek a követelményeknek a szegedi társulat hogyan felel meg?

– Számos ilyen kollégára akadtam itt, akik nagyon kreatív, gondolkodó emberek és együttműködésre készek. Ez nagyon fontos a számomra. A rendező otthon kitalálhatja az íróasztalnál az előadást, de amikor jön a színész a maga impulzusaival, az egész korábbi koncepció összeomlik, ami tulajdonképpen egy természetes folyamat. Jómagam ilyenkor nem verem tovább az asztalt, hogy csakis az én korábban kitalált koncepcióm érvényesüljön, hanem a romokból felépítek egy újat. Mindig a színész egyéniségére építkezem. Igyekszem minél gyorsabban megismerni az egyéniségét, hogyan gondolkodik, milyen érzelmekre, indulatokra, élményekre támaszkodik, s megpróbálok segíteni neki ebben az építkezésben. Az a dolgom, hogy a színészt emeljem. Néhány színész ebben nagyon jó partnernek bizonyult, sok kreatív emberrel találkoztam. A munkafolyamatnak nincs vége, most kezdődnek a tulajdonképpeni „szőrözőpróbák”, ahol újra szétszedjük, majd ismét összerakjuk az előadást. Az előadás igazi mélységeit most próbáljuk megteremteni.

– Mennyire különbözik a szegedi színészek hozzáállása, munkamódszere a vajdasági csepűrágóékétől?

– Nagy a hasonlóság, csak a vajdasági színészek bevállalósabbak, az is, aki ellenáll. Föltétel nélkül alávetik magukat a feladat adta nehézségeknek, és minden akadályt zokszó nélkül vesznek. Többen vannak azok, akik nálunk hivatásként élik meg a színházat. Itt különböző iskolázottságú, az ország különböző régióiból jövő színészekkel találkoztam, vannak köztük olyanok is, akik már belefásultak ebbe a munkába, és csak szakmának, kevésbé alkotásnak tekintik ezt a hivatást. Vannak profik és vannak hivatásos emberek. Lényeges különbség van közöttük, de én mind a kettővel tudok dolgozni, csak az egyikkel könnyebb, szenvedélyesebb, ugyanakkor "szenvedésesebb" is, de a jobb eredmény reményében hajlandó vagyok pokolra szállni a hivatástudattal rendelkező emberekkel.

– Az elején azt mondta, csak az Önhöz közel álló darabok rendezését vállalja, a betyárvilágot ábrázoló Pipás Pista is ilyen mű?

– Az elmúlt 90 év a tanyavilágban nem hozott akkora változást, mint az úgynevezett civilizált életben. Ott lassabban múlik az idő. A ’60-as években én bivallyal szántottam, és ebben a tanyavilágban töltöttem a nyaraimat nagyapámnál. Érzem ezeknek a nagyon szegény embereknek a lelkiségét, érzem az idők szagát. Vélhetőleg a szerző sem olvasmányélményből ismeri ezt a világot, biztos, hogy valamilyen személyes szálak is fűzik a tanyavilághoz, az ott élő emberekhez. Az ősbemutató miatt még nagyobb kihívásnak tartom a feladatot. Ősbemutatót csinálni hatványozottan izgalmas, mert nincs kipróbálva, hogyan működik a színpadon a mű, ez csodálatos érzés. Nagy jövőt jósolok a Pipás Pistának. Máris tárgyaltam a Tanyaszínház vezetőségével, hogy ezt a darabot a Vajdaságban is megcsináljuk, csak más emberekkel. A Tanyaszínház színpada más lehetőségeket kínál, és a tanyasi, falusi környezetben nagyon jól működne az előadás. Biztos, hogy nagyon sokan színpadra fogják vinni, sokat játsszák majd, mint a Portugált annak idején. Alig várom mások bemutatóját, kíváncsi vagyok, ők mit és hogyan látnak a darabban. Én a műben a drámát keresem, noha a szövegben rengeteg a komikus, humoros elem, ezért nagyon szórakoztatónak is ígérkezik. A figurák igazságát keresem benne, azokat a sarokpontokat, amelyekből kikövetkeztethetjük, miért lettek ezek az emberek olyanok, amilyenek, mi tette gyilkossá őket.

– Pipás Pista nem egyszerű gyilkos, neki hivatástudata volt.

– Valóban, ő igazságosztónak, Krisztusnak, Megváltónak érezte magát. Az akkori társadalmi és szociális viszonyok között, amikor Magyarországot szétfaragták arra számítva, úgyis bedöglik, befullad, az alföldi parasztság túlszaporodott, az ipar pedig nem lendült be, hogy felszippantsa az itteni munkaerőt. Itt maradtak munka és megélhetés nélkül. Nagyon sanyarú sorsban éltek, elég csak elolvasni Sánta Ferenc Isten szekerén című kötetét. A szegénységből fakadó agresszivitás, az elviselhetetlen életforma vitte rá az embereket a családon belüli erőszakra. Az agresszióra válaszként jelent meg ez a népirtás nem csak itt, hanem az egész országban. A tiszazugi asszonyokról hallottunk, ott ugyanez történt, a feleslegesnek tűnő éhes szájakat és a nemkívánatos embereket eltették láb alól. A ’30-as évek elején, amikor felfedték ezeket a sírokat, már meg tudták állapítani, hogy cián vagy arzén végzett az áldozatokkal. A férjeket mérgezték, hullottak is, mit a legyek. Erről tudtak az emberek, de nem volt bizonyíték, így a hatóság sem igen vizsgálódott. 164 sírt tártak fel, majd hatóságilag tiltották le a munkálatokat, mert Európa-szerte rossz hírünk kerekedett. Szégyellni való dolog lett beszélni erről. Kiderült volna, hogy sokkal több gyilkosság történt akkor az országban, mint amennyit egyáltalán feltételezni merészelünk. Meggyőződésem, hogy a sok feltáratlan öngyilkosságnak álcázott eset mögött tulajdonképpen gyilkosságok bújtak meg. Emlékezzünk csak

Arany János

Ágnes asszonyára, ott is családirtásról van szó. Ez jelen van népünk lelkületében, úgy is fogalmazhatnánk, nemzeti történelmünk velejárója, benne él a génjeinkben, a habitusunkban, egyfajta néphagyomány része. Nagyon örülök, hogy született egy ilyen darab, amelynek remélhetőleg megtermékenyítő hatása lesz más szerzőkre is, akik majd hasonló témákkal hozakodnak elő történelmünkből, és – lelkiségünket feltárandó – több ilyen mű lát napvilágot. A dráma különböző rendezők és dramaturgok keze alatt még biztosan formálódni fog. Mi is a színészekkel közösen alakítgatjuk tovább. A drámáknak ez a sorsuk. Jó, hogy a szerző nem ragaszkodik görcsösen minden mondatához, mert az nagymértékben fékezné a munkánkat.

- Pozsgai nem volt kíváncsi művének színpadra állítására?

– De igen, szeretett volna itt lenni már az első próbán is. Egy-két levéllel, azt hiszem, megnyugtattuk egymást. Elmondtam, hogy nem fogok nagyon belenyúlni a szövegbe. Az természetes, hogy a szerző félti a művét, ő ezt megszülte, világra hozta, s most elkezdi valaki nyesegetni, alakítgatni. Nincs objektív mérce, mi a jó és mi nem az. Az én olvasatomban ez így néz ki, így tudom sarkítani, így tudok mondani vele valamit. Minden olvasónak, nézőnek, befogadónak megvan a saját olvasata. A színházban ez abból a szempontból is különleges, hogy a rendezőnek van egyfajta olvasata, ugyanakkor minden színésznek – ha jó, lelkiismeretes, öntudatos, alkotó színész – is megvan a magáé. Egy-egy olvasópróbán, a művel való szembesülés után derül ki, hogy minden olvasat, vektor másfelé mutat. Nem biztos, hogy az én akkori vektorom irányába mozdulnak majd el a dolgok, de nyilván megpróbálom őket afelé irányítani. Végül egy másik irányú közös nevező eredményeként fog megszületni az előadás. Ez a közös alkotás lényege.