Vicsek Károly: A film az elit játékszere lett

Szeretnék filmet készíteni Tolnai Ottó Könyökkanyar című drámájából, amelyben bemutatom, hogy a Balkán elemészti az itt élő embereket. Ez egy olyan történet, ami pofán vágja a rendszert, és nem csak jelképesen értendő az, hogy a házba behajtó kamion ráönti a szemetet a házbeliekre, hanem szó szerint is mindannyiunkra, vajdaságiakra. Ki kell végre mondani, hogy akik nálunk, a Vajdaságban találtak menedékre a különböző háborúk elől, azok nem menekültek, hanem tulajdonképpen megszállók, mondja az újvidéki Vicsek Károly televíziós, színházi és filmrendező.

Vicsek Károly

a Belgrádi Egyetem Bölcsészettudományi Karán tanult filozófiát (1963–1968), a Képes Ifjúság, az Új Symposion és a Híd rendszeresen közölte filmmel foglalkozó írásait. A televíziós szakmában 1973 óta dolgozik. Parlag című játékfilmjével 1974-ben a pulai filmfesztiválon kiérdemelte a rendezői Bronz Arénát. A filmért később San Remóban is kitüntették. Öt evvel e sikere után Trófea című filmjéért már a Nagy Arany Aréna díjjal jutalmazták a jugoszláv játékfilmszemlén. Természetesen a rendező többi alkotását sem szabad elhallgatni, már azért sem, mert azok mindegyike Vicsek pályafutásának egy-egy meghatározó állomását jelentik, így a Fekete glóbusz (1977), a Naplemente (1982), a Fajkutyák ideje (1984), A késdobáló (1985), a Szikkadó földeken (1987), a Keressünk egy jobb hajót (1988), A világ legjobb nagyapja (1993), Bolygótűz (2002), A földet nem vitték el (2009) a mindinkább elmélyülő, érett rendezői egyéniségét mutatják meg. Ezt a nagyon is határozott rendezői magatartást tapasztaljuk rövidfilmjeiben is, hisz Vicsek Károly több sajátos rövidfilmmel is előrukkolt az elmúlt évtizedek során. Ilyen volt – mindjárt a kezdéskor A kubikus, a Kereszt és csillag, a Baranyai trilógia, de a szerző tévériportjairól sem szabadna megfeledkeznünk. – Bejártam majdnem az egész Jugoszláviát, az egész Vajdaságot, itt ismertem meg szinte minden karaktert és figurát, az ő történeteiket, akik/amelyek később bekerültek dokumentum-, illetve játékfilmjeimbe. A szabadság érzése és mindaz, amit a nyugati filmeket nézve kaptam, hallgatva tanáraimat, akiket a ’68-as diákmegmozdulásokon való részvételük miatt eltávolítottak a katedráról, olvasva a filozófusokat, nagymértékben befolyásolt és meggyőzött arról, hogy másképpen kell használnom a filozófiai tudásomat, azaz a filozófiai eszméknek valamilyen módon jelen kell lenniük a dokumentumfilmjeinkben, illetve a televízió képernyőjén - kezdte beszélgetésünket Vicsek Károly.

– Az 1970-es évek elején Belgrád Európa kulturális térképén fontos helyet foglalt el, itt rendezték meg minden évben a világ legjobb filmjeinek (FEST) és színházi előadásainak (BITEF) nemzetközi szemléjét, amelyekre eljöttek a kor meghatározó színészei, rendezői. Megfordult itt mindenki, aki számított valamit az akkori celebvilágban.

- Igen, akkor olyan vadonatúj nyugati filmeket, színházi előadásokat mutattak be, amelyeket még a párizsi, berlini vagy New York-i közönség sem nagyon láthatott. A szerb színjátszás akkor abszolút szinkronban volt, alig fél éves, egyéves késéssel követte a legújabb világtrendeket. Teljes mértékben működött a kulturális információcsere. Ezeken a filmeken, színházi előadásokon nevelkedtem jómagam is. Egyfajta bátorságra nevelt bennünket ez a kor. Ilyen eszmékkel felvértezve tértem vissza haza és helyezkedtem el az Újvidéki Rádió és Televízió szerkesztőségében. Annak idején törvény biztosította, hogy évente nyolc szerb dráma mellett elkészítsünk egy kisebbségi nyelvűt is, s ez általában magyar volt. Ezenkívül ifjúsági és gyermekműsoraink voltak, dokumentumfilmjeink. Impozáns opust jegyezhettünk: huszonvalahány dráma, számtalan portréfilm, irodalmi összeállítás… Egykoron a drámaszerkesztőségben együtt ültem a vajdasági irodalmi élet legkiválóbb képviselőivel:

Saffer Pállal, Végel Lászlóval, Deák Ferenccel, Gobby Fehér Gyulával

. Tervezgettük, álmodtunk és készítettünk is játékfilmeket, portréfilmeket:

Tolnai Ottóról, Domonkos Istvánról, Dudás Károlyról, Bori Imréről

és másokról, megvolt közöttünk az összjáték, segítettük egymást a munkában. Ezek a munkák elvitték a hírünket az egész akkori országba, a hétfői televíziós terminusban sugározták a drámáinkat, s azoknak a nézettsége három-négymilliós volt. Valóban hírünket vitték ezek a műsorok az akkor több mint húszmilliós országban, és tudták is, hogy itt magyarok élnek. Aztán szerzett jogaink zömét a kilencvenes években elvesztettük.

– Filmjeiből rendre kiolvasható egyfajta lázadó tenni akarás, a dolgok megváltoztatására irányuló kísérlet, az aktuális társadalmi mozgások bírálata állandóan jelen van munkásságában.

– Hosszú ideig meg is voltam győződve arról, hogy a film képes megváltoztatni a világot. Ennek voltak hagyományai az olasz, majd a német filmgyártásban. Gondoljunk csak

Olmira

vagy

Fassbinderre

. Kemény filmek voltak ezek csakúgy, mint a jugoszláv feketehullám képviselőinek alkotásai. Mindannyian meg voltak győződve arról, hogy igenis bele lehet szólni, bele lehet pofázni, beavatkozni a hatalom ügyeibe. Nem elégedtek meg azzal, hogy csupán tükröt mutassanak a világnak, hogy ilyenek vagytok ti, hanem művészi eszközök felhasználásával rúgni szerettek volna egyet, bírálni, figyelmeztetni a társadalmat a leendő veszélyekre, anomáliákra.

– Már az első filmjét, a Kereszt és csillag címűt betiltották, és később is állandóan hadban állt a cenzúrával.

– Igen, ezt a filmet a televízió a mai napig nem mutatta be. Egy kocsmai társaság tagja a gyufából formált figurára ráköp, majd ebből kialakul egy ötágú csillag. Azt állították, leköptük a kommunizmus szimbólumát. Vagy egy montenegrói fiatal a pártról beszélt a söntésnél, a feje fölött pedig ott volt a nyíl, amely a vécébe vezető utat mutatta. A cenzor szerint a klozetbe irányítottam a dilemmában élő fiatalokat. Nyilván ennek a rendszernek is van olyan érzékeny pontja, ahol meg lehet valamit kérdőjelezni.

– Miért nem csinálnak a mai fiatalok provokatív, bátor, rendszerellenes filmeket, miért veszett ki belőlük a hév, a lázadás szelleme?

– Pedig a mindennapi valóságunk tele van jobbnál jobb történetekkel. Egy éhségsztrájkkal cirkuszoló, nikecelt osztogató pártvezérnek a sorsát kísérem most, aki köztársasági elnök lett a közelmúltban Szerbiában (

Tomiszlav Nikolity

). Szélhámos trükkökkel megnyerte a szavazókat, a választásokat, s az ország első embere lett. Szeretnék aztán filmet készíteni Tolnai Ottó Könyökkanyar című drámájából, ahol a Balkán felemészti az itt élő embereket. Ez egy olyan történet, ami pofán vágja a rendszert, és nem csak jelképesen értendő az, hogy a házba behajtó kamion ráönti a szemetet a házbeliekre, hanem szó szerint is mindannyiunkra, vajdaságiakra. Ki kell végre mondani, hogy akik nálunk, a Vajdaságban találtak menedékre a különböző háborúk elől, azok nem menekültek, hanem tulajdonképpen megszállók. Befogadtuk őket 1918-19-ben, 1944-45-48-ban, most a ’90-es évek végén ismét. Meg kell végre mondani: ti minket leigáztok, kifosztotok, ti megszállók vagytok. Ezt egy film sem mondja ki nálunk, pedig foglalkozni kellene a témával.

– A Fajkutyák ideje című filmben is bátorság kellett a ’80-as években annak kimondásához, hogy az írástudatlan partizánok tulajdonképpen leigázták az országot. A film mondanivalója ma talán aktuálisabb, mint valaha.

– A mostani szerbiai elnökválasztáskor eszembe jutott a Haj című örök érvényű rockopera. Az előadás elején van egy jelenet, amikor az állapotos hippi lánytól kérdezi Berger, ki az apa, milyen színű lesz a kicsi. A lány ránéz a feketére, ránéz a fehérre, szemlátomást nem tudja eldönteni, ki az apa, hiszen mindkettővel hált már. Ekkor Berger elénekeli azt a fantasztikus dalt, mi vár a bukszaszájú, boxos stb. csemetére, ha színes bőrűnek születik, de megnyugtatja az anyát, minden rossz ellenére biztos, hogy a kicsi az Egyesült Szeretet Országában elnök lesz. Ha megnézzük, mikor született

Obama

(1961), látjuk, hogy a rockopera szerzői mertek álmodni, ebből a boxosból idővel köztársasági elnök lett. Mi nem merünk arról álmodni, hogy a kubikusból, aki mellesleg nem is fekete, ugyancsak lehet valaki, mint ahogyan ebből a vajdasági magyar népből is. Visszatérve kérdésére, mi Deákkal, aki a Fajkutyák ideje című filmem forgatókönyvét írta, már a ’80-as években láttuk, hogyan válik a hatalom főszereplőjévé az akkori értelmiségi. Ma új menedzserekként szintén ők uralkodnak, de nem kapitalistákról beszélhetünk, hiszen nincs pénzük, hanem a politikai hatalomhoz dörgölőzve telepedtek rá az egész országra. A film egyik szereplője mondja: „Most jön a mi időnk, a fajkutyák ideje.” Ami azt jelenti, hogy a primitív, félig írástudó élharcos partizánokat fölváltják az ő iskolázott örököseik, akik akkoriban kezelni tudták a telefaxot, és telefonon fel tudtak tárcsázni valakit, információkkal rendelkeztek a világról, idegen nyelveket beszéltek. Ez az új iskolázott réteg azonban erkölcstelenné válik, embertelen és agresszív lesz a környezetével szemben. Felsőbbrendű fajnak tartják magukat: fajkutyák, pedigrések, ellentétben a kóbor kutyákkal, a keverékekkel.

– Mikor volt nehezebb filmet csinálni, 20-30 évvel ezelőtt vagy most?

– Mindig nehéz volt, de a ’70-es években, amikor én indultam, legalább igény volt arra, hogy filmek készüljenek. Próbáltak cenzúrázni, mi meg megpróbáltuk kijátszani őket. Olyan filmeket csináltunk, hogy előre tudtam, bedobok 3 jelenetet, amit biztos kivágatnak majd, de az alkotás ettől még film marad. Ma már a film elvesztette jelentőségét, hiszen a legfontosabb műfaj a fél nyolcas híradó lett, ahol a politika jelenik meg és millióan nézik. Hiába készülnek ma is jó filmek, a szerbiai mozihálózat annyira leromlott, hogy nincs is hol bemutatni őket. A televíziót a pártok irányítják, hiába csinálsz jó filmet, nem fogják műsorra tűzni. A film az elit játékszere lesz, amelynek fesztiválokon tapsol majd a közönség. Kivitelre, bemutatásra készülnek majd filmek, fesztiválokat nyerünk velük, a közönség azonban soha nem látja majd ezeket az alkotásokat. Mint annak idején a Rublyov, Cannes-ban fesztiváldíjat nyert, az oroszok meg nem is látták. Minden rendszernek megvannak a kedvenc propagandarendezői, akik tudnak és akarnak egy pártnak filmet készíteni.

– Elég sötét jövőt jósol a filmnek.

–

Lenin

mondta, hogy a film a számukra a legfontosabb művészet. Amikor

Bunuelt

fölkérték az amerikaiak, hogy vigyen propagandafilmeket a németekről, hogy ők is lássák, milyen a német hadsereg, elvitte

Riefenstahl

filmjét, Az akarat diadalát. Az amerikai propagandafelelős azt mondta, ezt a filmet sohasem fogják látni az amerikaiak, mert ha bemutatják, milyen a német hadsereg, senki sem fog önkéntesként jelentkezni a háborúba. Tanúi vagyunk egy általános globalizációnak, gyarmatosítási folyamatnak, melynek során az amerikaiak besorvasztják az egész európai filmgyártást. Mindenki az amerikai filmeket nézi. A kommunisták egykoron féltek a nyugati kulturális kolonizációtól, ami most bekövetkezett. A globalizáció legnagyobb ellensége a nemzet, a kultúra, s egy helyen említik a földet is. A modern kori gyarmatosításnak az felel meg, hogy ne legyen földed, tulajdonod, a bankoktól függjél, nekik legyél kiszolgáltatva. Legkönnyebb rabszolgasorsba taszítani azt, akinek földje nincsen. Nekem van 800 négyzetméterem fent a Tarcal hegyen, van gyümölcsösöm, pálinkát tudok főzni, és éhen sem halok.

– A kultúra elsorvasztását tartja a legnagyobb bűnnek.

– Igen, mert nálunk a kultúra több mint irodalom, színház, könyv, mi a kultúrán keresztül igazoljuk, hogy itt van az életterünk, így tudunk a kultúrán keresztül önbizalmat, önbecsülést adni azoknak, akiket képviselünk. Így győzzük meg őket, hogy itt is lehet élni, és az önmegvalósításért nem kell külföldre menni. A sikerre való nevelés kell a feladata legyen azoknak, akik a kultúrát művelik. Nem vagyunk dúsgazdagok, nincsenek nagybirtokosaink, nem szerepelünk a sikerlistákon, azt hiszem, nekünk a kultúrában kell bizonyítanunk, hogy életképesek vagyunk, és tudunk olyant produkálni, amiért felnéznek ránk.