„Meg kellene békülnünk önmagunkkal, hogy igazán a jövő felé fordulhassunk…” – beszélgetés Koncz Zsuzsával

Koncz Zsuzsa mesél a kiszámíthatatlan cenzúráról és a hatalom melléfogásáról, Bródyról és a dalokról, a lassan változó világról és az önazonosság fontosságáról, a médiából való távolmaradásának okairól és a háromperces világhírről, fellépéséről a „show színpadon” és első szerepléséről a Sziget Fesztiválon, a jó forma áráról, és hogy időnként jólesik nem „a” Koncz Zsuzsának lenni...

– Legutóbb tavaly novemberben koncertezett Szegeden. A többnyire a ’70-es években született, nagyon fontos üzenetekkel bíró dalai – a műsor elején és végén – szinte keretbe foglalták az előadást. Ennyire keveset változott volna a világ azóta?

– A dolgok talán lassabban változnak, mint ahogy azt kívánnánk, és ha mégis, biztosak lehetünk benne, hogy nem egészen úgy, ahogyan elképzeltük és szeretnénk. Meg a szövegeken is múlik, mit tesz az idő múlása egy-egy dallal. Úgy látszik, mi „tartósak” vagyunk. Mikor új műsort állítok össze, folyamatosan hallgatom a dalaimat, és aszerint válogatok, hogy hogyan rezonálnak bennem, mennyire fedik mostani érzéseimet, gondolataimat, a mostani időket. Ez személyes viszony köztem, a dalok, és a – ha lassan is, de azért – változó világ között. Ezekben a szövegekben, versekben az a szép, hogy felkínálják a lehetőségét, hogy aznapi önmagunkra leljünk, hogy aktuális világunkat lássuk bennük, függetlenül attól, hogy mikor is készültek. Ezért nem az a kérdés, mikor születtek, hanem az, hogy kifejeznek-e valamit abból, amilyenek most vagyunk, ami most van velünk?

– A régebbi dalok után – mivel az egy lemezbemutató koncert volt – a legutóbbi albumáról, a Koncz Zsuzsa 37-ről szólt jó néhány új. Az egyikben arról énekelt, hogy hol van a mi helyünk ezen a világon. Majd, hogy nem kell a szép jövőt ígérni, elég, ha most nem rontjuk el. Aztán egy korábbi megzenésített Kányádi versben, hogy „nekem a hit régen is hit volt, s mert hit volt, az életet is hittel éltem…” Úgy éreztem, szinte egymásba értek a mondatok, a gondolatok. Ez csak nekem tűnt így? Vagy ön, amikor összeválogatta a műsor anyagát, erre odafigyelt?

– Fontos, hogy a dalok összekapcsolódjanak, mert a számok közötti kohézió nekem nagy segítség, nagy felhajtó erő, és az erre érzékeny hallgatót is azonnal magával ragadhatja. A lemezösszeállításokat is így csinálom. Ha végighallgatja az egész albumot, rájön, hogy ott is pontosan ez a helyzet. Egy kicsit az egyik dalból következik a másik, mint például az

Üzenet az égből

, a

Még itt vagyok

„helyzetfelmérés” a hallgatóm és a köztem lévő viszonyról, saját helyemről, A

szebb jövő

a külső világ képét mutatja, a

Valahol távol

az aktorokról szól, akik meghatározzák a helyzetünket, és minderre csattanós felelet a

Volt egy jó napom.

Visszatérve a koncertösszeállításra, ott is szervesen illeszkedik

Kányádi Sándor

régebben készült költeménye a

Nekem az ég

. Ez a vers számomra egyébként is személyes hitvallás, hajdan volt önmagunk, tetteink, véleményünk, elképzeléseink, hitünk vállalása, kiállás az önazonosság fontossága mellett.

– A dalai is ezt tükrözik, mert ami a ’70-es években érvényes és igaz volt, az most is annak hangzik, vállalható. Bár időnként szomorú is az, hogy a világ ezt visszaigazolja. Mindig, mindegyik Bródy János szöveggel egyetértett?

– Amivel esetleg és kivételesen nem, azt nem énekeltem el, de a lényeget tekintve mindig egyetértettünk. Volt úgy, hogy kértem változtatásokat, és apró eltérések, kisebb vitáink mindig előfordulnak, de ezek soha nem élesek. Az pozitív az együttműködésünkben, hogy Bródy tudomásul veszi, a dalokkal én viszem a bőrömet a vásárra.

– Vagyis toleráns…

– Igen, és ezért nagyon hálás vagyok neki. Sok közös élményünk van, szinte együtt nőttünk föl. A világképünk is nagyon hasonló. Amikor csak úgy barátilag beszélgetünk, az én meglátásaim néha sarkosabbak, ő megengedőbb karakter. Szövegei, melyeket az

Illés zenekarnak

, vagy nekem írt, az én véleményemet is kifejezik. A különbségek leginkább akkor kerülnek felszínre, amikor dolgozunk. Bizonyos dolgokra érzékenyebben reagálok, hiszen én nő vagyok. Vannak szavak, kifejezések, melyeket nem szeretek. Helyenként az ízlésünk és ingerküszöbünk is különbözik, de ez kifejezetten izgalmas munka közben. A rizikója meg kevés, hiszen mindig késznek mutatkozik arra, hogy változtasson egy-egy szövegen.

– Amikor 1973-ban a Jelbeszéd című lemezét, röviddel megjelenése után, a hatalom betiltotta, onnantól a cenzúrázás mennyire nehezítette meg a munkájukat?

– Természetesen a Jelbeszéd felvételei előtt elolvasták Bródy szövegeit, mint ez szokás volt akkoriban, és nem volt velük probléma. A megjelenést megelőző bizottsági meghallgatáskor merült föl, hogy ne szerepeljen rajta

József Attila Bolyongok

című verse. Helyette került rá, a

Kertész leszek

, melyet a hanglemezgyáriak el is fogadtak. A lemezt később mégis betiltották, igaz nem az MHV vezetői, akik annak idején valószínűleg nem gondolták, hogy ebből baj lehet. Bár azt nyilván érezték, valami van a levegőben, hiszen akkor nem akadtak volna meg épp egy József Attila versen. Utána egy ideig minden bizonytalan volt. Nem tudta senki, hogy csak a lemezt tiltották be vagy minket is, és hogy a lemezgyáriak kockáztatják-e azzal a helyzetüket, ha mi továbbra is készíthetünk lemezeket. Ők vállalták ezt a rizikót, amely számukra gazdasági kérdés is lehetett az akkori százezres példányszámoknál. Viszont ez azt is jelentette, hogy nagyítóval nézegették a dalszövegeket. Bródy szövegei mindig is többrétegűek voltak, és bár meg lehetett fogni bennünket, de többnyire volt „menekülő útvonal” is. Lehetett mondani, hogy ez nem az, aminek látszik... És szoft interpretáció mindig akadt, csak partner kellett hozzá. Kétségtelen, Bródy dolga nehezebb lett, de én úgy éreztem, ő ezt kicsit élvezte is. Ez bújócska volt – egyfajta macska-egér harc, hogy átverjük-e azokat, akiket kell –, ami, ha nem is állandóan, de szórakoztatott bennünket. A rádió egyébként már ezt megelőzően sem játszotta a felvételeim egy részét. Érdekes módon a TV megengedőbb volt, mert ott a

Ha én rózsa volnék

a betiltás alatt is többször lement.

– Vagyis a hatalom emberei az egyik fórumon engedékenyebbnek bizonyultak, mint a másikon. Ez kicsit önmaguk karikatúrája is volt.

– A cenzúrában mindig is, bármely korban, az volt „szép”, hogy nem volt benne ráció. Szertelen és nagyon szubjektív dolog volt. Ami az egyiknek megfelelt, az a másiknak nem. Ebben a helyzetben viszont beindul a különböző szintű szereplők öncenzúrája, és azt sem engedik át, ami úgy egyébként a nagy rostán átmenne. Az egész teljesen abszurdnak, kiszámíthatatlannak tűnt, így nem is törődtünk vele.

– Tehát nem kellett olyan komoly kompromisszumokat kötniük és a helyzet sem volt annyira veszélyes?

– Ez, innét visszatekintve részben Bródy személyes bátorságán múlt. Az 1973-ban – a diósgyőri rockfesztiválon történtek ügyében – ellene indított vizsgálat, majd per, azzal kezdődött, hogy házi őrizetbe helyezték, és hetenként egyszer-kétszer kihallgatták a Tolnai Lajos utcában. Házkutatást tartottak nála, iratokat vittek el. Kemény játszma volt kibontakozóban, az ügyésznek szándékában állt börtönbüntetést kérni rá, és hogy végül egy szóra sem érdemes pénzbüntetéssel zárult a per, kicsit szerencse dolga volt. A hatalom általában nem szereti saját melléfogásait elismerni, pláne nem korrigálni és akkoriban bármi megtörténhetett volna. Ha belegondol abba, hogy önért éjszaka rendőrök jönnek, bizonyítékok után kutatnak a lakásában… Nem biztos, hogy utána kedve lesz azzal „szórakozni”, lehet-e még dalszövegeket írni vagy sem.

– 1989-ben az első interjúalanyaim egyike ön volt, amikor is a ’88-ban megjelent Fordul a világ albuma kapcsán a következőket nyilatkozta: „Amikor a lemezt készítettünk, még nem lehetett kiszámítani, ez egy európai fordulat lesz, amely át fogja rendezni a világot. Egy magát sokszorosan túlélő rossz múlt el, csak jobb jöhet. Hogy ez takarja-e majd a vágyainkat, azt nem tudom. Most úgy tűnik – az én életemben először –, elkezdődhet egy közép-európai demokratikus lét. Bizakodó vagyok, mert megmutathatjuk, mind az a rossz, amit gondolunk magunkról, nem igaz. Ami a nemzeti érzések között a magyar sajátja, arra rácáfolhatunk, az önbizalom hiányára, a sötét jövőlátásra…” Ma hogy látja, takarja az akkori vágyait a mostani valóság?

– Finoman fogalmazva nem egészen... Egy modern demokratikus Magyarországról álmodtunk a leváltott rendszer helyén. Ez több tekintetben sem valósult meg, és ismét szűkülni látszik a „játéktér”, ami nem azt jelenti, hogy a régi rendszert visszakívánnám. Sok jó dolog történt és ez öröm, de sok a teljesen abszurd, Európától idegen megoldás, és a hozzájuk fűzött megjegyzések néha nyugtalanítóak. Lehet megróni érte, de nekem valahogy Párizs, Berlin, vagy London szimpatikusabb. És az összes nagyra becsülésemmel együtt sem szeretnék egész, vagy félázsiai lenni. Egy modern világ pártján vagyok, ami – véleményem szerint – még nem jött el. Figyelem, mert érdekel, hogy mi történik máshol. És szeretném, ha nyitottabbak lennénk, ha nem magunkba zárkózva harcolnánk egymással és az egész világgal. Azt gondolom, meg kellene békélnünk önmagunkkal, hogy igazán a jövő felé fordulhassunk.

– Szeretném még néhány mondatát idézni ebből a beszélgetésből. „Bródy ruháján ott a pártállását demonstráló jelvény, ön pedig pártoktól függetlenül folytatja továbbra is…” – megjegyzésemre ön a következőket válaszolta: „Bródyval ugyanúgy egyetértek, mint eddig, de kevésbé vagyok militáns alkat. Egyfelől szeretném a magam autoritását megőrizni, másfelől boldog vagyok, mert vannak a politikai palettán olyanok, akiket támogatni tudok a magam kicsit feminin módján.” Ma is vannak ilyenek a politikai palettán?

– Akkor borzasztóan lelkesek voltunk, tele illúziókkal. Voltak helyzetek, amelyek bizakodásra adtak okot. Ma már ezt kicsit másképpen látom, és azt gondolom, hogy ezzel nem vagyok egyedül, mint ahogy abban az időben sem voltam. Nagyon sokan néztünk optimistán előre. Hittünk valamiben, bíztunk X-ben vagy Y-ban, vagy Z-ben, tömörülésben, pártban. Az teljesen mindegy, hogy milyen nevet említenék. Ami fontos, akkor együtt akartuk megváltoztatni azt, ami addig volt, és a frontok még nem váltak végletesen szét. Mint ahogy ez később, a ’90-es évek végére kialakult, és a 2000-es évek elejére kiteljesedett. Tulajdonképpen ez a néha önmagával sem kijövő magyar természet átkerült a közéletbe, és ez nagy baj, mert így nehezen fogunk egyről kettőre jutni. Van vízióm arról, milyen világot szeretnék, de ezt politikai párt nem képviselte azelőtt sem. Arról már nem is beszélve, hogy javíthatatlan individualista vagyok. Mindig van külön véleményem, és ehhez többnyire ragaszkodom is. Nem szeretem, ha mások mondják meg helyettem, mi lenne jó nekem.

– 2009-ben Ha én zászló volnék… címmel jelentetett meg egy válogatást a megelőző bő egy évtized koncertfelvételeiből, CD-n és DVD-n. Érzésem szerint ez az anyag életművének az esszenciája. Ön is így találja?

– Igen, ez a válogatás a személyes ars poeticám, ha úgy tetszik. Mindaz benne van, ami számomra a műfajból, az addigi dalaimból és tán önmagamból fontos.

– Ön a magyar előadóművészek között valószínűleg egyedülálló a pályája során itthon megjelent 30 albumával. Tervezi, hogy újabb lemezt készít?

– Olyannyira, hogy már vannak is dalok. De hogy mi lesz a sorsuk, azt nem tudom. Ez erősen a jövő zenéje, így egy gazdasági válság közepén, melyben külön fejezet a hanghordozók válsága, az internetes zenélés és a stúdióalbumok jövője. Szóval a kérdés sok, a válasz kevés. Egyet ígérhetek, rajtam nem fog múlni, én nem adom fel... És dolgok mindig vannak, melyekről érdemes lesz szólnom.

– A közéletben mi az, ami mostanában foglalkoztatja?

– Ezeket a legutóbbi lemezemen megénekeltem. Azóta talán nem volt újabb forradalom. (

És jót nevet.

) Sok az abszurd körülöttünk, de „szatirikusan zenélni” szinte lehetetlen. Pedig vannak történések, mikről lehetne énekelni, csak nem vagyok benne biztos, hogy felhőtlenül tudnánk rajtuk szórakozni.

– Vagyis vannak annak korlátjai, hogy mi mindenről tud szólni egy dal?

– Azt nem tudom, de úgy hiszem, a daloknak általában kell kifejezniük, megfogalmazniuk valamit, mi sokaknak, így nekem is fontos. Elgondolkodtató, mulatságos, szomorú, vagy épp örömteli, esetleg tragikus dolgokról szeretek énekelni, melyek fölhívják a figyelmemet valamire. A dalok mindig széles érzelmi skálán mozogva mondják el történeteiket. Nem szeretem, és megtévesztő is, ha politikusnak aposztrofálják némelyik számomat. Politika a hírekben, az újságokban, a televízióban van. A dalaim arról szólnak, ahogyan az ember megéli az őt körülvevő világot. Természetesen, ha a politika ilyen erőszakosan behatol a magánszférába, mint ahogy ezt most már évek óta teszi, akkor nem lehet kikerülni, hogy a dalokban is – valamilyen szinten – azok a témák is szóba kerüljenek, amikről a politika is papol. Mostanság például – ahogy a Jelbeszédben is éneklem ’73-ban először – szinte csak jelszavakban kommunikálnak velünk. Irtó felületesen, a következményekkel nem törődve bedobnak egy jelszót, egy mondatot, és mint egy gépből minden egyes megszólalóból ez dől. Egy dal nem bánhat így az élettel, az emberekkel, mert a dal sokkal több, mint ez a szlogen-tenger.

– A 30 album valamelyikén született olyan szám, amelyet ma már nem szívesen énekelne?

– A legelején – amikor még kevésbé tudatosan dolgoztam – azért voltak ilyenek, de – talán – most már elég régóta nem.

– Az utóbbi időben, amikor nincs turné és lemezkészítés sem, mivel tölti a napjait?

– Amikor dolgozom, az hallatlanul erős koncentrációt követel. Bezár egy szűk világba: a dalokba, a stúdióba, vagy az utazásba, ami a koncertezéssel jár. Ez teljesen „elfogyasztja” az embert, minden szinten, és az elveszett energiákat pótolni kell. Sokat dolgoztam a megelőző két esztendőben, ami fizikailag is alaposan igénybe vett. Egy ilyen „menet” után ki kell kapcsolni, pihenni és feltöltődni, hogy új lendületet vehessek. Ezt leginkább külföldön találom meg. Az utazás teljesen kikapcsol, ilyenkor tökéletesen civil vagyok. Egyszerűen jólesik nem „a” Koncz Zsuzsának lenni, lazítani, új élményeket gyűjteni. Ilyenkor koncerteket hallgatok, múzeumokba járok, figyelem idegen országok életét, sokat olvasok. Klassz dolgokat csinálok, sportolok, síelek, úszom. Aztán eljön az idő, amikor már hiányzik a rumli körülöttem, és akkor borzasztóan jó újra a mikrofon előtt állni, énekelni. Van mit átadni, kiadni magamból. Ez egy ilyen pálya.

– Legutóbb is – hasonlóan az előző évek szegedi koncertjeihez – csodálattal figyeltem, hogy mennyire energikus, hogy az évek múlása, a látottak-hallottak alapján, a színpadon töltött két óra alatt, önön szinte nem is volt érzékelhető. Mi az, ami – a külföldi kikapcsolódások mellett – segít még megőrizni a fizikai kondícióját, a fiatalos külsejét?

– Hát… Ez egyrészt genetika, édesanyám 89 éves és úszik, nordic walking-ol..., meg persze, sok munka. Ahogy a költő írja,

„az élet nem lányregény”

. Mert amikor már húszadszor emelem föl a karomat, húzom be a lábamat, csinálom a megfelelő gyakorlatokat, az nagyon nyögvenyelős, de ez az ára a jó formának. És amíg a közönség azt látja, amit ön is tapasztalt, addig minden rendben.

– Úgy vélem, mindenkiben él egy kép önmagáról, amire – az idő haladtával is – igyekszik vigyázni. Csak nem biztos, hogy ezt mindenki olyan sikeresen tudja művelni, mint ön…

– Azért ahhoz bátorság kell, és néha nagy levegőt sem árt venni hozzá, hogy öt- vagy akár tizenötezer néző előtt szerepeljek. És ha nem érzem azt, hogy most olyan vagyok, mint amilyennek én magamat látni szeretném, mert nem úgy vagyok felöltözve, vagy nem úgy mozgok, vagy simán csak rossz napom van, ez irtó nehéz, de akkor is csak „győzni” szabad. Ha kell önmagam fölött is. Nyilván majd eljön az idő, amikor viszont nincs tovább, és ezt is tudni kell.

– Az utóbbi jó néhány évben, a tévében, a rádióban egyre ritkábban lehet hallani. Hogy éli meg, hogy kevesebbet szerepel a médiában? Lehet ezt a koncertekkel pótolni?

– A szinte állandó koncertezés sem pótolja a TV szereplést, de sajnos az van, hogy nincsenek olyan műsorok, zenei adások, ahová örömmel elmennék. A helyzet úgy áll, hogy két valóságshow között, vagy esetleg benne, netán gilisztás menüt fogyasztva talán megjelenhetnék, vagy árulhatnám a hálószoba-titkaimat is... Számtalanszor hallottam kollégától, hogy készítettek vele interjút, de nem jelent meg, mert ha csak okosakat mond és intelligens, az nem kell. Szóval, ami most van, az nem hiányzik, és köszönöm, de ebből nem is kérek. Mint néző sem nézem. A magyar csatornák már-már alpári színvonala nagyon sajnálatos, közismert tény, de ez nem az én kompetenciám, hanem a médiahatóságé, amely ez ellen semmit nem tesz. Érdekes lenne tudni, miért nem?

– Szóval a távolmaradásának leginkább az az oka, hogy nincs is olyan műsor, amelyben szívesen szerepelne?

– Bizony nincs… Néha vannak vicces megkeresések. Például a

Szombat esti láz

című licence-műsor első szériája idején hívtak táncolni. Azt válaszoltam, hogy komolyabban akkor gondolkoznék el ezen az ajánlaton – és ezt tényleg így gondoltam – és akkor hívjanak legközelebb, ha van legalább három olyan programjuk a csatornán, ahová énekelni is szívesen elmennék. Na, azóta sem hívtak.

– A YouTube-on az egyik koncertfelvétele előtt ezt mondta: „Nem beszélek könnyen, meg nem beszélek szívesen magamról, ezért nem könnyű nekem manapság, amikor mindenki kitárulkozik”. De azt bizonyára tudja, hogy akik szeretik, a generációja tagjaitól kezdve egészen a fiatalokig – mert a koncertjein azt tapasztaltam, hogy a közönség nagyon vegyes életkorú – a művészete mellett, ezért is tisztelik? Hiszen a magatartásával képvisel valami olyasmit, amit egyre kevesebben, és ami – általában is, nemcsak a rajongói körében – sokak számára nagyon szimpatikus.

– Ez egy fura dolog, de valóban úgy érzem, hogy nekünk a közönségemmel, illetve azokkal, akik kedvelik a dalaimat, van egy külön „szerződésünk” arról, hogy a magánügyeim azok tényleg magán ügyek. Ezért ők nem is várják el tőlem, hogy beszéljek róluk. És nem én vagyok az egyetlen a magyar művész-világban, aki nem címlapokon válik, vagy házasodik, temet és szül. Sajnálom, de úgy látszik, hozzám közelebb állnak József Attila költeményei, mint a bulvár. Nem vagyok az extrémitások híve sem, bár elismerem: az általános ingerküszöbünket ma már inkább

Lady Gaga

szörnyűséges jelmezei érik el, mint a megzenésített versek. Pedig ő jó művész, és kár, hogy ilyen őrültségeket művel ahelyett, hogy zenélne. Értem én, hogy nagy a tülekedés a pályán, és a közönség figyelmét nehéz elnyerni, de nekem ez akkor sem tetszik. Vannak, akik mindenféle hülyeséget kitalálnak, hogy ezt az érdeklődést megkapják. Nekik viszont üzenem: a háromperces világhír, amit így szereznek, az pontosan három percig is tart. Engem más dolgok foglalkoztatnak, más az ízlésem, az értékrendem. Ezt az én közönségem elfogadja tőlem és ezért én nagyon hálás vagyok neki.

– Köztudott önről, hogy a francia kultúra nagy tisztelője. Mi vonzza benne?

– A családi kapcsolataim hozták, hogy szinte már gyerekkoromban barátjává, rajongójává váltam a franciáknak. Nekem a francia a kultúra, az irodalomtól a filmekig, a daloktól a festményekig, a nyelv, az épített környezet… És ahogy lassanként ismerkedtem mindezzel, igen vonzóvá vált. Az én habitusomhoz jóval közelebb állt például – ez rögtön a pályám elején kiderült – a francia előadói stílus, mint az egyébként harsány, a külsőségekre sokat adó angolszász előadói mentalitás. Pedig

Beatlesen

nőttem fel és imádtam őket.

– Azzal a vélekedéssel egyetért, hogy a dalainak egy része közel áll a francia sanzonhoz?

– Miközben a modern francia dal sem mentes az angolszász befolyástól, mégis az előadói stílus, a zenei világ, mind-mind jellegzetesen francia. A dalok szövege is inkább költői, a sanzonhagyományok mindenhol tetten érhetőek. Ezek az értékek számomra is fontosak, a szöveg, a mondanivaló, a szuggesztív előadói stílus... Ha úgy tetszik, ezeket mind a franciáktól tanultam.

– Franciaországban magyarul is énekelt?

– Hogyne.

– És annak is ugyanolyan sikere volt, mint amikor a számait francia szöveggel adta elő?

– Magam is meglepődtem rajta, de igen. Vannak olyan zenei fordulatok, melyek nagyon hatásosak akkor is, ha a közönség nem érti a szöveget. Ám kétségtelenül az előadó személyisége, „jelenléte” a legfontosabb. A zene, alapból érzelmi közeg és ez sodorja magával a hallgatót, számít még a dinamika, az előadói stílus. Például, amikor a

Valahol egy lányt

magyarul énekeltem egy háromezres stadionban franciáknak, azonnal vették a lapot, jöttek velem, pedig nem értettek. Ez számomra nagy élmény volt. És hasonló előfordult Németországban is elég sokszor.

– A németeket is megfogta az ön kicsit a franciákéhoz hasonló előadói stílusa?

– Miközben a szervezők – nagyon idézőjelbe téve – hosszú évekig úgy hitték, hogy én slágersztár vagyok, azonközben a közönség distinkciót tett. Valahogy érezték, hogy ez kicsit más, mint például

Helena Vondrácková

, aki egy perfekt slágersztár volt, a szó pozitív értelmében, szép, jól táncol és énekel, jó nézni, hallgatni. Lehet, hogy csak valamivel modernebbnek láttak, de érezték, hogy más az én üzenetem, mint az az amerikaias „Broadway stílus”, amit azokban az időkben, a keleti szólóelőadók nagyobbik fele preferált.

– Németországban főként németül énekelt?

– A televízióban nagyjából igen. Bárha koncertfelvétel készült, akkor magyarul is, és az is lement a TV-ben. De leginkább lefordították a számaimat, elég vegyes sikerrel. Az eredetihez képest mindenképp. Némelyik szöveget ezért, másokat azért nem lehetett pontosan átültetni. De ezt most már ne boncolgassuk… A könnyűzene ottani kedvelői tudták, hogy én vagyok az a magyar énekesnő, aki más, mint amihez ők hozzászoktak. Meg a hajam is hosszabb volt, mint bárki másnak... Jót nevettem magamban legutóbb, mikor áprilisban egy TV műsor felvételén kint voltam, amely sorozat

A show színpad

királynői

címet viseli – amiben egyébként több neves külföldi előadó is szerepelt már –, hogy akkor én is egy „királynő” lettem, ráadásul a show színpadon. Na hiszen…

– Augusztus 5-én föllépett a Sziget Fesztiválon megrendezett Magyar Dal Napján, ahol több számot is előadott. Az utolsót, a Ha én rózsa volnék címűt, Bródyval közösen énekelték. És ezzel a dallal a nap egyik legnagyobb közönségsikerét aratták. Most először szerepelt a Szigeten, milyen érzésekkel, élményekkel ment onnan haza?

– Boldog voltam, hiszen ez egy fontos „játszma” volt, főleg önmagammal szemben. Alapból idegenkedem minden sokszereplős fellépéstől, mert sok a technikai hiba lehetősége. Aztán nem szeretem a „bulikat”, ahol a szomszéd sátorban zörög a sörös pohár, ordibálnak, a közönség jön-megy... Ez mégis nagyon-nagyon jólesett. A hallgatóság olyan szeretettel fogadott, amilyen nagyon ritka ilyen környezetben, és ami még ennél is nagyobb szó: alig akart elengedni. A technika és a szervezés pedig tökéletes volt. Szóval nagyon klassz volt, semmi nem jött be, amitől tartottam. Nagyon örülök, hogy ott voltam.

– Szeptember 24-én koncertet fog adni a Szegedi Zsinagógában. Erre az alkalomra olyan műsort állított össze, ami illeszkedik a templomi környezethez?

– Ez egy Koncz Zsuzsa koncert lesz, Koncz Zsuzsa dalokkal. Talán eljutott a híre a tavaly őszi koncertnek, melyet az

Élet Menete Alapítvány

javára rendeztek a Dohány utcai Zsinagógában, ahová körülbelül háromezer néző fér be. Frenetikus sikerű este volt, melyen többen vettünk részt, és ahol én nagyjából egy órát énekeltem. Fantasztikus volt abban a gyönyörű liturgikus térben szerepelni. És a közönség is, ahogy örült, dalolt, tapsolt, tökéletesen úgy, mint a koncerteken általában. A végén pedig állva ünnepelt. Remélem, hogy a szegedi hasonlóan emlékezetes este lesz a hallgatóság és az én számomra is!

Juhász Ági