Zajos sikert aratott a Béres Attila rendezte Valahol Európában musical péntek esti premiere a 80. évadjában járó Szegedi Szabadtéri Játékokon. Péntek este 21 órára zsúfolásig teltek a Dóm téri nézőtér szektorai, amikor a telihold fényénél, csillaghulló ég alatt egyetlen árva fénypászma világította meg a Dóm homlokzatát. Repülőgépmotor zúg fenyegetőn egyre közelebbről, majd bombák fütyülnek és robbannak a színpadon, díszleten, füstbe borítva azokat. Aztán a csatazaj elültével előbújnak a túlélők a romok alól, megelevenedik a háború sújtotta város a Dóm immár romos, megroggyant homlokzata alatt - valahol Európában, valahol a második világháborús kataklizma végén. Több ember mozog a színpadon mint az eredeti 1947-es Radványi Géza rendezte filmben, s minden szegletben önálló történetek elevenednek meg egy rövid pillanatra: kibombázott család botorkál az utcán segítségre várva, zajlik a csereüzlet az élelmiszerhiányban, túlélő családtagok siratják meghalt szeretteiket, miközben felcsendül a nyitódal (Csak véletlen, hogy élünk még), majd az elárvult, a hosszúra nőtt árnyaktól rettegő, a reggelt váró Kuksi (Grünwald Dávid) dala, aki talán már tudja, hogy sem apa, sem a szomszéd lány nem térnek vissza, csak még fél elhinni, s gépiesen ismétli, amit e rettenetes időkben mindig hallott szüleitől: "Nem szabad félni!" E mély benyomást keltő képsorokkal nyit a musical, modern, filmes látványelemekkel és hangtechnikával megtámogatva a Silló István karmester vezényelte szimfonikus zenekart. A kiváló zenei rendezés csak még jobban erősíti a gyakran megrázó színpadi képet, végigkísérve a darabon az Állami Nevelőintézetből szabadságba bombázott Hosszú (Szőcs Artúr), Ficsúr (Keresztes Tamás) és Szeplős (Ágoston Péter), valamint a hozzájuk csapódó elárvult Kuksi kalandjait, amint az utakat járva, mind több és több, a háború és a deportálások elől menekülő gyerek csatlakozik hozzájuk, míg végül a Suhanc (Tompos Kátya) vezette csapattal egyesülve küzdenek a túlélésért, az éhség ellen, fosztogatva a vidéken. Kálváriájuk egy lakatlannak látszó várromhoz vezeti őket, ahová remeteként menekült a világot bejárt karmester, Simon Péter (Mácsai Pál), mivel "a világban most túl nagy a zaj". A fiúk szerencsére nem hallgatnak Szeplősre ("Könyörgöm, akasszuk fel!"), s megkímélik a "viccből" halálra ítélt művészt, aki azonnal megérti, hogy nem a gyerekek a felelősek azért, amiért rablásra kényszerülnek, hanem a felnőttek, akik a háborút csinálják, s ezután folyamatosan segíti őket. Időközben az alanti városban a nyilas hatalom helyi vezetője, az "Egyenruhás", a frontról visszatért Vince főhadnagy (Alföldi Róbert), a fosztogatások sújtotta helyieket egységbe szervezi a "garázdálkodó bandák" ellen, hiába próbálja a háborút ugyancsak megjárt, sánta Tanító (Pindroch Csaba) észérvekkel meggyőzni, hogy csak gyerekekről van szó, akik az életben maradásért küzdenek, s üldözésük helyett befogadni, segíteni kellene őket a felnőtteknek. A végén jön az elkerülhetetlen összecsapás, a forgószínpad révén rendkívül látványosan mutatva meg az elkeseredett harcot, mely a legártatlanabb szereplő, Kuksi áldozatával ébreszti rá a felülkerekedő felnőtteket Simon Péter és a Tanító által elmondottakra, s akik elűzik az önkényeskedő parancsnokot és segédeit. A zárókép Kuksi halálával üzeni: "nem szabad félni", újra kell kezdeni és újjáépíteni a háború dúlta életet, a jövő pedig nem a mindennapi harcukat vívó felnőttekben, hanem a gyerekekben van, akiknek szükségük van a szeretetre és a felnőttek iránymutatására, hiszen a kettő szimbiózisa nélkül nincs jövő, nincs újrakezdés, nincs újraépítés. Minden szempontból remek előadást láttunk Béres Attila, a Budapesti Operettszínház főrendezőjének dirigálásában, melyen egyszerre lehetett sírni (Kuksi dala nyomán törölgette is szemét a közönség) és kacagni (Simon Péter fanyar humora sokat oldott a korábbi jelenetek feszültségén és fájdalmán), s amelyben a nagy nevek mellett az ifjak is jeleskedtek, egészen a legkisebbekig. A romos Dóm-homlokzat még közelebb hozta a művet és a mondanivalót a szegedi közönséghez, az interaktivitást pedig csak fokozta, amikor a több mint nyolcvan fős gyereksereg jó néhány tagja felszaladt a lelátóra és a sorok között állva énekelte "A zene az kell" című betétdalt. Nem maradt el Hosszú és Suhanc - azaz mint kiderül, Éva - szerelmi szálának kibontása sem egy duettben, s az erőszak áldozatává vált lány korábbi dala is a jobb jövő reményét fejezi ki, hogy talán még lesz olyan éjjele, amikor nem sír. Különösen megkapó jelenet volt látni a karmester vezényelte gyereksereget, a szín előterében a zenekari árokkal, a Dés László zenéjét játszó valódi szimfonikus zenekarral és a zenei rendezővel. Az előadás mint látványában, mind rendezésében méltó volt a 80 éves szabadtéri hírnevéhez, a szegedi közönség nem véletlenül honorálta vastapssal és lábdobogással a kitűnő előadást. Tekintse meg a csütörtöki főpróbán készült fotóinkat (a premieren tilos fényképek és videófelvételek készítése)!
