Humorista, karikaturista, előadóművész, író. Így lehetne négy szóba sűríteni Nagy Bandó András eddigi munkásságát, de talán a legegyszerűbb, s mindenki számára érthetőbb, ha annyit mondunk: „a Bandó”. Immár egy évtizede az írásnak szentelte életét, ám a kicsiknek szóló könyvei éppúgy megszólítják a felnőtteket, s fellépésein ugyanúgy tapsolnak vagy vonatoznak az „ősz hajú, kopaszodó kisfiúk” – ahogy ő hívja őket – , mint az óvodás vagy kisiskolás gyerekek. Legutóbbi szegedi látogatásakor a könyvei mellett a kabaréról és a csöndről is beszélgettünk vele.- Rengeteg könyv közül válogathat az olvasó, mégis mennyi szól ezek közül a gyereknek vagy éppen a felnőtteknek? - Tizenhat gyerekkönyvem van, plusz egy tankönyv, illetve olyan kiadványok, melyekben benne vannak a verseim, míg felnőtteknek szóló könyvekből most húsznál tartok, ha jól számolom. Műfajilag ezek igen változatosak, hiszen van könyv azoknak, akik utálnak olvasni, ezen felül medvehagymakönyv, füves könyv, haiku kötetek és például ízes beszéd is közül is lehet választani. Ezek egy évtized szüleményei, közülük az utolsó hét év termései a gyerekkönyvek és tankönyvek. - Miért van ennyi gyerekeknek szóló könyv, talán a nagypapaság miatt? - Ez is belejátszott természetesen, de a versek egy része már korábban is megvolt abból a csokorból, ami a Madarat tolláról című kötetbe került. Amikor Hanna megszületett, akkor irkáltam hozzá a többit, és néhány hónap alatt egy kötetté terebélyesedtek. Több könyvemnél én terveztem a borítókat és rajzoltam is, két kötetemet azonban gyermekek rajzai díszítenek. - Az emberek mennyire szeretnek olvasni, érdeklik őket a versek, a mesék vagy a kimondottan felnőttek szóló könyvek?- Nagyon sokan vannak, akik megvannak könyv nélkül. Ők olyanok, mint a hegyi kecske, akik akkor is megmaradnak, ha nincs fű, de nem tudom hogyan. Szerencsére az én könyveimet nagyon sokan olvassák. Ha belegondolok, hogy mennyiféle könyvet visznek haza, és a szülők, nagyszülők is olvassák a verses gyerekkönyveimet, akkor azt mondom, hogy igenis sokan olvasnak. Olyat kell írni, amit elolvas az olvasó. Szerencsés vagyok, mert amit eddig írtam, azok a könyvek mind öt, sőt inkább tízezer példányban jelentek meg, és ha mindezt összevetem, akkor a 36 kötetemből minimum 360 ezer könyv fogyott el tíz év alatt. Ezt meg kell szorozni 2-3 fővel minimum, így elmondhatom, hogy az emberek olvasnak. Itt Szegeden a Somogyi könyvtárban például pótolni is kellett a könyveimet, mert ellopták. Ezért nem haragszom természetesen, hiszen mutatja, hogy valakinek kellettek. A Sosem volt Toscana mutatta meg igazán, hogy az emberek a szépért igenis adnak pénzt, arra vevők. - A gyerekelőadásokon az „ősz hajú kisfiúkat” is be lehet vonni itt a játékba. Mégis mennyire nehéz ez? - A gyerekek azonnal kaphatók bármire, ha játékról van szó. Ha őket hívom a színpadra, egyből minimum öten szaladnak és ideállnak mellém. A Szerelem című versnél is kihívok gyerekeket vagy épp vagy tanárokat is. Általában a közönség egyből bekapcsolódik a versbe, a tapsba, bármibe. Ha ezt a szülők is éreznék, hogy ezt a gyerekekkel csinálni kell, akkor több gyerek nyílna ki a versre, a könyvre. Nem akarom rossz szóval illetni őket, de néha a bugyutaság vagy a bambaság az, ami jellemző rájuk, miközben büszkén mondják, hogy vannak a gyereknek otthon könyvei. De nem ez a lényeg, hanem, hogy mit vittél haza neki, olyat vittél-e, ami irodalom, ami miatt megszeret olvasni, ami neki úgy szól, hogy akár a felnőttnek is öröm. Gyakran mondom a felnőtteknek, hogy nektek írom a verseimet, mert ti fogjátok az ízlésetek szerint a jó felé terelni a gyerekeket. Vagyis, ha a szülőknek nem tetszik a versem, akkor nem fogja elolvasni a gyereknek. - A gyermekversek és mondókák elég messze állnak például a Kocka utcától. Mi a helyzet a kabaréval, mondhatjuk-e azt, hogy „a Bandó” humorista?- Szerintem mindenki tudja, hogy merre kell tartania, sugallja valami neki. Csak mellékesen csinálok kabarét, mert a könyvírás nagyon sok időmet lefoglalja, s nem lehet a kettőt magas szinten, egymás mellett együtt csinálni. A kabaréhoz megint az újságokba kellene vetnem magam, hogy mindent alaposan elemezzek, mindenre reagálnom kellene. Ehhez már nem akarok asszisztálni, nem is értem sokszor azokat a dolgokat, amik politikai terén vannak. Egyszerűen nem akarom elfogadni azt, amivel az egyik fél le akar butítani, s nem akarom elfogadni azt sem, amivel a másik fél kecsegtet engem vagy becsap. Lenne mire reagálni természetesen, de ahhoz, hogy a kabaré magas szintű legyen, ahhoz a világra kell reagálni, arra, ami körülöttünk történik. Mindebből a lényeget figyelem, de az irodalomnak szenteltem az életem. Az utóbbi években vagy szépirodalmat olvasok vagy verset, vagy ezek közül valamelyiket írom magam is. Ez most többet jelent számomra, s úgy érzem, kabaréból az életművem már készen van. - Beszéljünk egy kicsit a tegeződésről. Van olyan ember, aki azt mondja, hogy művész úr, vagy mindenkivel egyszerűen a tegeződés a beszélgetések alapja? - Pont most segített nekem egy srác, aki mondta, nagyon szereti a munkásságomat. Mondtam neki, hogy tegezzen nyugodtan, hiszen az unokám is tegez, pedig ő csak hétéves. Erre azt felelte, hogy annyira tisztel, hogy nem tud tegezni engem, hiszen ő még gyerek volt, amikor én már befutottam. Én nem letegezem az embereket, hanem oda-vissza tegeződöm. Ez is mutatja, hogy a modern kor felé tartok, hiszen például Svédországban, amikor a király hétköznapi ruhában kint sétál az utcán, hozzászólnak az emberek, hogy „szerbusz, hogy vagy”, de a tiszteletadás így is benne van a megszólításban. Nyilván nem haverkodik le senki vele, de az ő kultúrájuk így működik. Azt vallom, hogy aki tegeződve nem ért szót a másikkal, az magázódva sem fog. - Deszk vagy éppen Szeged mennyire fontos állomások jelenleg a hétköznapokban? Marad idő visszatérni kicsit a gyökerekhez? - Családi kirándulást kellene megejteni, hiszen itt Deszk környékén még vannak rokonok, csak az időm mindig másfelé visz. Nyáron szinte minden hétvégén többnapos fesztiválokon vagyok, és örülök, ha a hétfőtől szerdáig terjedő idő az enyém. Úgy vagyok én is, mint a vendéglősök, hogy akkor amikor egyedül vagyok, örülök, mert rengeteg emberrel találkozom, akik felpörgetnek, s utána olyan jó leülni akár horgászni egyet, vagy az unokámmal játszani. Nekem nagy szükségem van a csendre, az egyedüllétre, a haikuk is csak így születhetnek. Egy kis teniszezés vagy úszás belefér még az időmbe, de régen naponta futottam. Ez nagyon hiányzik az életemből, hiszen a futás a legszebb aktív magány. Nagyon szeretek egyedül lenni is, ősztől azért tudok sokat írni, mert bebújok a szobámba, s onnan kicibálni sem lehet. Amikor alkotok, jobb, ha nem zavar senki. Írás közben nehezen tudok kijönni belőle, mert nem enged, egyszerűen magával ragad, amit csinálok.
