Kultúra

Thealter U21 blog - Első nap: Hol a forradalom, rohadékok? + FOTÓK

2011. július 21., csütörtök

Az égiek megkímélték a szervezőket, a koradélutáni esők után a fesztiválmegnyitó már napsütésben zajlott a Zsina udvarán. Volt dinnye, bor és megnyitóként huszonegy év huszonegy előadásának a felsorolása. Ennyi - gondolta Balog József, mindenki rendezze magában viszonyát az idei és az elmúlt két évtized fesztiváljaival. Az már csak „véletlen” lehetett, hogy a következő két előadás meglehetősen direkt módon mutatott rá az elembertelenedő, értékek és gondolatok hiányában élő, a rendszerváltás utáni társadalomban vergődő emberek lelki vívódására.

A soha vissza nem térő

Azt már az előző évek blogjaiban is jeleztem, hogy nem vagyok feltétlen híve Pintér Béla társulatának, nem ülök autóba, hogy valahol az ország másik felén megnézhessek tőlük egy-egy előadást. Azt azonban el kell ismernem, amit képviselnek, az mindenképpen pozitív. Szigorúan következetes formanyelv, harsány és kegyetlen humor és rengeteg munka. Ezekre a közönség is vevő, hiszen idén is az ő előadásuk volt az, melyre napokkal előre lefoglalták az összes jegyet. Pintér Béla ismétli magát a korábbi darabokból közkedvelt elemeket újrahasznosítva, és az aktuális előadáson belül is egy meghatározó jelenetet szó szerint újrajátszva más helyzetben. (A lelkes és vándorló néző ekkor még nem sejthette, hogy az ismétlés ezen az estén még ennél is fontosabb szerepet kap.) Én személy szerint jól éreztem magam az előadás alatt, néha ennyi is bőven elég, a közönség nagyobbik fele pedig kimondottan jól szórakozott. Derűsen mosolygott azon, amitől undorodni kellene, és az emberi aljasság is kikacagható tulajdonság csupán. Pedig a harsány nevetés és a tolakodóan lüktető játék mögött borzasztóan mély, kilátástalan szomorúság telepedett lelkemre. Mert akkor semmi sem változott? Az élet is ismétli önmagát? A hülyeség és a gátlástalanság rendszerfüggetlen, kizárólagosan emberi tulajdonság? Valószínű, hogy minden jogot levédtünk évezredekre előre odafent.

Médiamanipulált csürhe

Ha délután még csak rejtőzködött a politika, este már nem kímélt, odatolta magát egyenesen az arcomba, elém állt és üvöltött. Nem válogatta a szavakat, nem kedveskedett. A győztes erejével és önbizalmával sulykolta nekem a semmit, neki mindent. Az egészen nyilvánvaló, hogy a Vatrotehna 2.0 még majdnem gyermek, már majdnem felnőtt „színészei” nem a saját véleményüket kiáltották a Kisszínház félig üres nézőterébe. Az ismétlés maga a színház, közölték a nézőkkel, s ennek megértéséhez két órára minimum szükség volt. Egy olyan darab újrajátszását, illetve párhuzamos tolmácsolását láthattuk, melynek létrejöttekor a mostani szereplők még nem is éltek. Az 1990 szeptemberében egy szeszfőzdében felvett előadást folyamatosan vetítették a háttérre, szándékosan vagy véletlenül a felvétel ideje a film minősége miatt, évszázados távolságnak tűnt. Az akkori előadás bizonyára legenda, a Leláncolt Prométheusz a volt Jugoszlávia területén pedig valósan tükrözheti a rendszerváltás idején hatalom és ember viszonyát. Nem tudhatom, nem éltem ott. Ez a hosszúra nyúlt játék próbára tette a nézők türelmét, aki feladta, elment. És elszalasztott valamit. Akárcsak a „királyi” televízió munkatársai, akiknek távozása után legalább egy órával következtek az igazán kameraéhes jelenetek. A reálkapitalizmus gyermekei a balkán futballhuligánjainak provokatív módszereivel, a közönség közé kirohanva, székek karfáján és tetején állva, megafonokkal üvöltötték a kitartó nézők arcába mindazt, amit valakik a szájukba adtak. Mert azt kijelentették előre, hogy bár van eszük, nincsenek gondolataik. Az ismétlés persze végig élt, a szövegfoszlányok többször szaggatták dobhártyánkat. S a néző, aki az első felhívásra a székében maradt, nem ment az utcára, hogy győzzön végre a forradalom, a lusta és megalkuvó néző ott maradt sajgó fülével és a képébe ordított tanulsággal: „könnyebb elképzelnünk a világvégét, mint a kapitalizmus bukását”.

„Írni annyit jelent, mint törvényt ülni a saját lelkünk felett…”

Nehéz műfaj a fesztiválblog. Lehúzol délutántól éjszakáig egy munkaidőnyit különböző előadásokon. Hajnalban zsizsegő aggyal, millió gondolattal térsz „nyugovóra”, nem alszol, de még nem írsz. Tudod, nincs sok időd, reggel küldened kell az anyagot, mert később már lejár a szavatossága. És akkor itt van neked a Nóra, amit szeretsz és sokszor láttál már. Mit mondhatsz még? Nem mesélheted el, mert mindenki tudja, miről szól. Maximum irigykedhetsz Krogstadt Ibsen pólójára. Mert az a póló nagyon ott volt. Szép lassú előadást láttunk, azt mondhatom, amit még mesterségesen tördelt és lassított a rendezőnő. Az előadás része egy élő videofelvétel, amit kivetítenek a színpad hátterére. A kamera a hatodik szereplő, beszélnek hozzá, megállítják, visszanézik. Nem rossz. Semmi sem hagyományos. A befelezés sem. Nincs meghajlás, nincs visszataps, a szereplők hajnali fél egykor csak ülnek mozdulatlanul a színpadon, mindaddig, amíg az utolsó néző el nem hagyja a nézőteret. Mert nem zárjuk le a történetet immár százharminc éve. Ki mer véleményt mondani Nóra tettéről? Nóra bűne vagy Torvald hitszegése nagyobb? Sokáig ülhettem volna még a Zsina nézőterén, a tutit akkor se tudnám megmondani. Pintér Béla és Társulata (Budapest): A soha vissza nem térő Montažstroj & Zágrábi Ifjúsági Színház (Horvátország): Vatrotehna 2.0 Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Akadémiai Műhelye (Románia): Nóra Reloaded

Petró János

Thealter Fesztivál