Írjon nekünk!

Szeged

Vélemény

Hírzóna

Politika

Sport

Egyetem

Egyház

Kultúra

Jókai Anna: meg kell ragadni az emberi lélek grabancát

Jókai Anna: meg kell ragadni az emberi lélek grabancát

2011. július 10., vasárnap
Jókai Anna: meg kell ragadni az emberi lélek grabancát
Cél, küldetéstudat nélkül az ember nem tud nagyot alkotni – világlott ki Jókai Anna Kossuth- és Prima Primissima Díjas írónő azon beszédéből, melyet a Sófi-alapítvány idei díjátadóján mondott el útravalóul a fiataloknak. Az írónővel – aki magát nem egyszerűen istenhívőnek, sokkal inkább istentudónak vallja – a díjátadó kapcsán többek között elvándorló tehetségekről, illetve „spirituális irodalomról” is beszélgettünk.– Gyakran kap a Sófi-alapítványéhoz hasonló megkereséseket? – Általában elég sok jószolgálati felkérést szoktam kapni, mert ha egyetértek egy üggyel, akkor nagyon szívesen szolgálom. Ilyen ez a mostani alkalom is, hiszen valaki teljesen önzetlenül létrehozott és igazán támogat valamit, és nem csak azért, hogy a saját nevét fényezze. Másrészt pedig felhasználom az alkalmat, hogy néhány olyan szót mondhassak, amit a pályakezdők az életükben talán használni tudnak. Mindig nagyon szívesen megyek fiatalok közé, középiskolákban igen sok rendhagyó irodalomórát tartok, ünnepélyeken veszek részt, Szegeden utoljára most március 15-én tartottam beszédet. Hozzátartozik az írói pályámhoz ez a fajta közéleti szereplés, jó ügyeket mindig nagyon szívesen támogatok. – Ha már tehetségekről beszélünk, felmerül az egyik aktuális probléma, a végzettek külföldre vándorlása, mostanában a rezidensekről lehet sokat hallani. Az egyik tábor véleménye szerint igazuk van, itthon semmilyen szinten nem megbecsült a munkájuk, és a körülmények is messze elmaradnak az ideálistól. Mások szerint a legtöbb hallgató állami finanszírozásban végez, majd cserbenhagyja azt az országot, amelyik „kitaníttatta”. – Én ebben a kérdésben középen állok. A legjobb az lenne, ha itthon teremtődnének meg azok a feltételek, hogy ne legyen érdemes külföldre menni. Ez minden országnak, minden nemzetnek kutya kötelessége, hogy olyan értelmiséget neveljen ki, akiket azután kellően dotálni is tud. Ugyanakkor egy emberközeli álláspontból nagyon is megértem, ha valaki családot akar alapítani, gyerekeket szeretne – ami úgyszintén egy nagyon fontos nemzeti szempont, és így itt a két elv ütközik. Valóban gondolhatja úgy egy fiatal, hogy ezt csak úgy tudja megteremteni, ha külföldre megy. Ha én volnék most frissdiplomás, és nekem ajánlanának éhbérért munkát Magyarországon, ugyanakkor volna lehetőség, hogy külföldön ötszörös-hatszoros fizetésért dolgozzak, és családot akarnék alapítani, biztosan úgy csinálnám, hogy kimennék négy-öt évre, és utána visszajönnék a hazámba. Persze hoznám az ott szerzett tapasztalataimat, így megtérülne az a nemzeti áldozat, hogy az ország pénzén tanultam ugyan, bár eleinte máshol kaptam munkát. Nem lehet előírni ezeket a dolgokat, mert vannak emberek, akikből teljesen hiányzik a hazához való kötődés. A fiatalok egy részéből kiírtották, vagy a másik véglet, ami ugyancsak rossz, hogy föltupírozva jelszóvá silányították. Az az alapvető szempont, hogy legyen az embernek kötődése a hely szelleméhez, a „genius locihoz”, ahogy Hamvas Béla írja. Ha ez megvan, sokkal nehezebben fog elmenni, és ha el is megy, hazavágyik.

„Nekem a könyv mankó...”

– Térjünk át az ön területére, nem is olyan régen még könyvheti nyitóbeszédeket hallhattunk, és ezekből a könyvszakma vészharangja hallatszott ki. Valóban válságban van a Gutenberg-galaxis? – Kétségtelen, hogy kevesebbet olvasnak az emberek, mint azelőtt, de ennek megvan az oka. A magyar irodalom, a jó irodalom a Kádár-rendszerben egy szelep volt – ebben vezették le az írók is, sok esetben az emberek is az indulataikat. Egy-egy jó könyv megjelenése ünnepszámba ment. Elég volt bátornak lenni. Manapság a bátorság már nem írói erény, egy Hide Park lett az egész ország, minden sarkon mindenki a butaságait is elordíthatja. Nem elég ma már, ha egy író bátor. Mi az, hogy bátor? Valaki lehet bátor az egyik oldalnak, míg a másik lehülyézi. Azok az írók, akik kiábrándultak a realizmusból, átestek a ló túlsó oldalára, a posztmodernt tartják egyedül üdvözítőnek, az viszont nem ragadja meg a másik ember lelkét. Nem róla, nem az ő életéről, gondjairól szól. Az olvasó nem találja meg benne azt a lelki segítséget, amit esetleg várna. Ezért jutott válságba az irodalom, mert ha egy könyv unalmas, a nagyon fáradt olvasó embert, akinek naponta 10-15 perce van egy szövegre, nem fogja érdekelni. Ez nemcsak az olvasó, a befogadó kérdése, hanem az íróé is. – Mi hát a megoldás? – Meg kell találni azt a pontot, azt a nyelvezetet, amin keresztül meg lehet ragadni az emberi lélek grabancát. Én azért nem tudok erről objektíven nyilatkozni, mert kegyelmi helyzetben vagyok: régen is voltak, ma is vannak olvasóim. A Ne féljetek című könyvnek tíz év alatt 22 kiadása jelent meg. Pedig komoly, az élet-halál kérdésével foglalkozó, nem könnyű témájú kötet, de a másik ember lelkéhez szól, és aki elolvassa, úgy érzi, kapott egy kis mankót. Nekem a könyv mindig mankó – olvasóként is. Ha van egy fájdalmas pontom, vele meg tudom támasztani, vagy vitába tudok vele szállni.

Keveset, de jót olvasni

– Elsősorban tehát nem is az olvasás mennyisége miatt kellene aggódnunk? – Nem az a baj, hogy kevesebbet olvasnak, hanem hogy van egy réteg, amelyik összetéveszti az olvasást a bulvársajtóval. Ők azt gondolják, hogy a pletykamagazinok, vagy a különböző puhafedelű, de arannyal nyomott, rikító amerikai ponyvaregények forgatása az olvasás. Pedig ezzel semmi sem történik. Nem sokat kell olvasni, hanem keveset, de olyat, ami beleszól az életünkbe, és amelyik segíti azt az irányt, ami felé az emberiségnek haladni kellene. Aki tehetséget kap, azt gondoznia kell, az egy talentum, amelyet fiaztatva kell átadnia, másrészt a többi embernek a hasznára kell fordítani. Ha van ilyen irodalom, akkor azt igenis elolvassák. – Ez lehetne az írói pálya egyik lehetséges útja, receptje? – Kétségtelen, hogy ma egy induló fiatal író nagyon nehezen kap olyan publicitást, hogy szélesebb körökben megismerjék. Én már a rendszerváltás előtt is az egyik legolvasottabb író voltam, nem támogatott, de tűrt kategóriában. A rendszerváltás után megpróbáltam olyan fokozatra vinni az írást, hogy az élet nagy, spirituális kérdéseiről szóljon. Ez pedig ma is nagyon érdekli az olvasókat. Az emberek ugyanis úgy érzik, hogy magukra vannak hagyva. A magánéletükben, a lelkükben, a szerelmeikben is. Fiatal emberek is hihetetlenül egyedül vannak, és ha találnak valamit, ami megzendít bennük egy húrt, akkor azért nagyon hálásak.

Az irodalomnak segítenie kell

– A mai magyar irodalmat gyakran éri az a vád, hogy túl „mély”. – Én inkább úgy érzem, hogy „ál-mély”. A legveszedelmesebb írás az, amelyben olyan mondatok vannak, mintha gondolat lenne bennük. Olvassuk oldalakon keresztül, és már kinyúlunk, de nem tudjuk, mit akar a szöveg. Végül azonban rájövünk, hogy az egész egy üres buborék. Én büszkélkedem is azzal, hogy az én könyveim olvasmányosak – de úgy, hogy közben gondolkodik rajta, aki olvassa. Valami megragadja, lehet, hogy nem is ért vele egyet, de benne marad a lelkében. Mert mindenkinek van a lelkének valami baja, mindannyiunknak van valami, ami fáj, terápiára szorul a lélek – egy-egy jó könyv pedig rengeteget segíthet. Azzal büszkélkedem, hogy a Ne féljetekről pszichiáterek mondják, hogy használják munka közben pánikbetegségek, átmeneti depressziók kezelésére, a halálfélelem elleni orvosságként. Az irodalomnak segítenie kell, ha nem ezt teszi, akkor teljesen felesleges. – Ha már útmutatásról beszélünk, manapság egyre gyakoribbá válik a személyre szabott vallásosság, például a kereszténység vegyítve keleti vallásokkal, de említhetnénk az ősmagyar táltoskultusz és a kereszténység egymásra olvasását is. – Ebben nagyon nehéz eligazodni. Elterjedt az a nézet is, hogy a kereszténységgel gyöngült a magyarság – eszerint a táltos, a napisten vallása tartozott a magyarokhoz. Ez egy nagyon veszélyes szemlélet. A spirituális nézőpont azt jelenti, hogy minden időben közelebb kell kerülni az igazsághoz. Kétezer, vagy ezer évvel ezelőtt érvényes lehetett például a táltos is, csakhogy ne felejtsük el, hogy ez akkor volt, mikor még Krisztus nem jött le a világba. A Megváltó előtti időben a táltos a Napban ismerte fel Krisztust. Vagy említhetnénk Ehnaton fáraót Egyiptomban, aki azt mondta, egy az Isten, és a Napra nézett – a közeledő Krisztust látta, csak nem tudta, hogy ő az. Mindig tudták a beavatottak, hogy jön valami óriási fordulat az emberiség történetében. Nagy baj, ha azt gondoljuk, hogy a magyarságnak meg kellett volna állnia, és nem befogadnia Krisztust. Ő az ugyanis, aki meghozta az emberiségnek a megvilágosodás lehetőségét, és ez összefér a magyarsággal is. Kétségtelen, hogy van egy olyan világtudat, amely a vallásokat képes egyesíteni, de csak akkor, ha Krisztust teszi a középpontba.
Sófi-alapítvány Jókai Anna Sófi József a Szeged Tehetségekért Alapítvány

Ez is érdekes lehet

Vágólapra másolva!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.

© 2024logo