Szilasi: Madzag az olvasóhoz

2011-ben a szegedi Év Könyve díjat a Szentek hárfáját jegyző Szilasi László író, a szegedi Régi Magyar Irodalmi Tanszék tanára vehette át a 82. Ünnepi Könyvhét csütörtöki megnyitóján. A díjazottal többek között a családregény aktualitásáról, nemzetről, alkotásról és irodalmi mecenatúráról is beszélgettünk.

– A könyvhetet megnyitó Grecsó Krisztián is családregénnyel érkezett, és a Szentek hárfájában is nagyon erőteljesen jelen van egy ilyen vonal, de ha kilépünk a nemzetközi irodalom színterére, ott is fel-felbukkannak a családi történetek. Mit gondol, mi hozta ezt a témát?

– Egyre kérdésesebbé válik, mi az, hogy nemzet, ugyanakkor ezzel egyidőben a csapból is ez folyik.

Grecsó Krisztián

azt mondta, ez azért nevetséges, mert az emberek már a nyolc dédszülőjük nevét sem tudják elmondani. Ez ennyire egyszerű: ha a nemzet fogalmát újra kell gondolni, akkor azt valószínűleg a családnál kell kezdeni, a saját történeteinknél. Ez ebben a pillanatban valóban nem egy magyar ügy, egész Európában kérdésessé vált, amikor olyan mennyiségű bevándorló van, hogy a hagyományos módokon már nem lehet megmondani, hogy ki tartozik egy nemzethez és ki nem.

– Az írók fogják megmondani?

– Nem hiszem, de Grecsó könyvét már sokan olvasták, és a visszajelzésekből tudjuk, hogy sokan elgondolkoztak azon, hogy miért nem ismerjük a dédszüleink történetét. Nem az írók fogják ugyan megoldani ezt a kérdést, de vannak olyan könyvek, amelyek ebbe az irányba elindíthatják a gondolkodást.

– Gondolta volna, mikor a Szentek hárfáján dolgozott, hogy az év könyvét írja? „Nagy” regénynek szánta?

– Nem, nem értem rá ilyesmivel foglalkozni, teljesen lekötött az, hogy koherensre csiszoljam a mondatokat, meg az ábrázolt világot. Lehet, hogy vannak olyan alkotók, akik képesek ilyesmiben gondolkodni, vagy megcélozni egy elismerést, esetleg befolyásosabb közönséget, én alkalmatlan vagyok rá, ezért úgy vélem, ez nem is lehetséges. Szerintem ez alkotás közben nem merül föl. Az ember pusztán megpróbál megfelelni a saját anyagának, megpróbálja azt a kört, ami a fejében él arról, hogy miként is nézzen ki a könyv, minél inkább megközelíteni egy sokszöggel.

A „kommersz” recept

– Általánosságban szólva a kritikusok, de az írók között is találunk olyanokat, akik fenntartásokkal fogadják a krimit s más populáris műfajokat. Ez a vélekedés önt nem feszélyezte?

– Nekem feltétlenül kellett a krimiszál a történetbe. Az olvasó emberek kilencven százaléka kommersz szövegeket olvas, ebben van valamiféle gyakorlottságuk. Úgy gondoltam, ez egy olyan madzag lehet, amivel be lehet csalni az olvasót olyan helyekre, ahova nem jönne be magától. Az, hogy ki, mit gondol erről, nem foglalkoztatott, mert az anyag megkövetelte ezt a szálat.

– El szabad-e árulni, most min dolgozik?

– El szabadna, de azt vettem észre, hogy ha beszélek valamiről, ami készül, akkor valahogy úgy gondolok rá, mintha már meg is csináltam volna, ezért nem szoktam ilyenről mesélni. De dolgozom, egyébként az anyaggyűjtés fázisában vagyok. Az ember alapvetően arról tud könyvet írni, amit ismer. Azon kellett elgondolkodnom, hogy azon kívül, amit a Szentek hárfájában megírtam, mit lehetne még elővenni, mi az, amit igazán ismerek…

– Várhatunk még a „populáris” regisztert?

– Ezt még nem tudom, úgy gondolom, hogy valamit ez az anyag is követel majd. Amikről írok, azok engem mélységesen foglalkoztatnak, de azért nem gondolom, hogy az emberek túlnyomó többségét is érdeklik. Nick Hornby egyszer úgy fogalmazott, hogy minden könyvnek egyetlen célja van: hogy elolvassák. Tehát valamilyen módon meg kell szerettetnem az olvasóval az anyagot. Úgy érzem, a „kommersz megoldás” valamennyire működik…

A szabadságot érdemes támogatni

– Tudjuk is, de a könyvhét megnyitóján hallottuk is, hogy befulladtak a könyvalapítványok, és még szűkebb idők várhatnak az írókra.

– Egyszer régen

Nádas Péter

azt mondta, hogy a magyar kultúra megszokta, hogy „lóg az állam csöcsén”. Ez szerintem teljes mértékben így van, és az is kétségtelen, hogy ez a forrás most elvékonyodott, elapadt. Szerintem önmagában véve az, hogy az „állam csöcse” elzáródik, nem biztos, hogy rossz. Szeretnék abban hinni, hogy ez meg fogja mozgatni a civil tőkét. Abban ugyanis van igazság, hogy ezeket a dolgokat nem kellene talán teljes egészében az adófizetők pénzéből megoldani. De lehet, hogy lassabban kellene véghez vinni ezt a folyamatot, vagy ha már elveszik a pénzt a kultúrától, akkor valahogy segíteni kellene abban, hogy hozzáférjen a civil tőkéhez. A Rotary-díj egy hányadából létrehoztam egy alapítványt, így itt Szegeden is próbálkozunk a kultúra támogatásával, talán meg tudjuk szólítani az itteni sikeres vállalkozókat.

– Nem félő, hogy a mecénás elvárja majd az írótól, hogy úgy táncoljon, ahogy ő fütyül?

– Az elmúlt húsz évben mecénások nem születtek, egy-két szponzor bukkant fel csupán, akik projekteket pénzeltek. Nem kétséges, hogy ennek a kultúrája elveszett, ezt újra kell tanulnunk, mint ahogy azt is meg kell tanítani a leendő mecénásoknak, hogy a művészetnek és a művészetpártolásnak éppen az az értelme, hogy a támogató nem szól bele az alkotásba. Szerintem amit pénzelni érdemes, az a szabadság.