Grecsó: az irodalom minket „örökít meg”

Megnyitó beszéddel érkezett csütörtökön Grecsó Krisztián József Attila-díjas író a szegedi könyvhétre. „Ünnepelni jöttem, és haza” – utalt a fiatal író arra, hogy egyetemista éveit a Tisza-parti városban töltötte. A megnyitó után a Somogyi-könyvtárban író-olvasó találkozóra várták, melyen előkerült Mellettem elférsz című új regénye is – mi is erről faggattuk.

– Egy családregénynél, családtörténetnél többször megkaphatta kérdésként, hogy miért a műfaj, és mennyi a személyes élettörténeti indíttatás.

– Valóban visszatérő kérdés a családregénynél, hogy mennyiben életrajzi ihletettségű, hiszen mindent megtettünk azért, hogy az olvasó így érezze. A Mellettem elférsz előzéklapján egy családfát találunk, hátul, ha megnézzük a szerző életrajzát, megdöbbentő azonosságokra bukkanunk. Ennek ellenére azt kell mondanom, kevéssé életrajzi a könyv. Végtelenül büszke lennék rá, ha én ennyit tudnék a saját családomról, mint amennyi ebben a könyvben le van írva. Már két generációra visszamenőleg is általában nagyon kevés emlékünk van. Például olyan hosszan, mint a könyvben arról, hogy miként kérte meg a nagyapám a nagyanyámat, nem tudnék beszélni, illetve azt történt, hogy mióta megírtam, úgy kezelem, mintha valóban úgy zajlott volna le.

– Használati utasítás: hogyan olvassuk tehát a Mellettem elférszt?

– Ez a kötet jórészt szerelmek története, mint ahogy a generációk folytatásának is ez a záloga. Tulajdonképpen azt néztem meg, hogy két-három generációra visszamenőleg hogyan változik a szeretet, szerelem, hogyan tudunk szeretni, hogyan alakulnak tovább ezek a sorsok, és mit mondanak ezek a történetek a mában. Ez nem csak egy felsorolás, vagy anekdotázás – mert remek családi történetei vannak mindenkinek. Az az igazán izgalmas, ha megpróbálunk belőle valamit megérteni. Megpróbálunk rájönni, hogy mit üzennek nekünk ezek a történetek, vagy mit mondanak el a mi személyiségünkről. Merthogy örököltük a külsőnket, a hajszínünket, a habitusunkat, megtanulhatjuk belőle, hogy milyen vágyaink vannak valójában, nemcsak identitást ad, hanem személyiségerősítő is.

– Azért van ebben valami egyetemes érdeklődés is, egyre több (ál)családregényt látunk a nemzetközi irodalom porondján is.

– Az identitásunkat nyomozzuk, a közösséghez, a saját személyes múlthoz való viszonyt – ezt akarjuk tisztázni, ezért van ez most a levegőben, több munkában, erről szól például

György Péter

könyve is. Több ez, mint családregény. Minden esetben a múlt örökségével foglalkozunk.

– Könyvheti beszédében némileg sötét képet festett a jelenlegi irodalmi helyzetről, szólt a megszűnő könyves alapítványokról, megjelenési gondokkal küzdő íróbarátjáról. Mit féltenek igazán?

– Vegyes és összetett helyzetben élünk. Nem gondolom azt, hogy az írókat el kellene kényeztetni. Próbáljanak megélni a piacról, innen-onnan. Másrészt viszont a magaskultúrával szemben a társadalomnak mindig van szerepe. Azért, mert a magyar kultúra, az irodalom az egyetlen, amely a máról fog majd tudósítani a jövőnek. Ha tudni akarod, hogy miként éltek a harmincas évek Budapestjén, és meg akarod érteni, hogy működött, akkor az irodalomhoz tudsz fordulni, mert az mutatja meg a lelkét annak a világnak. És én akarom, szeretném hinni, hogy a ma Szegedéről is fognak majd így emlékezni, és nem kell a levéltárban, sárguló újságpapírok között kutakodni. Mert egy városnak nem az adja meg a lelkét, hogy szépek-e az utcák, vagy hogy virágzik-e a tulipán a Széchenyi téren – persze nagyszerű, ha virágzik. De az a lényeg, és akkor van itt élet, ha a kultúra élő dolog, és rólunk, mai szegediekről, mai emberekről szól. A kultúra bennünket örökít meg, ez pedig nagy felelősség.