Biernacki Karol: Két haza szolgálatában

Biernacki Karol megyei levéltár-igazgató, a Szegedi Lengyel Kisebbségi Önkormányzat elnöke a Lengyel Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje elismerésben részesült április 8-án. A lengyel származású levéltár-igazgató a nyolcvanas évek eleje óta él Magyarországon, és töretlen lendülettel hisz a magyarok és a lengyelek egymás iránti kölcsönös szimpátiájában. Ilyen lelkülettel igyekszik szolgálni régi és választott új hazáját.

Lengyel állami kitüntetésekkel ismerték el Csongrád megye két jelentős közéleti személyiségének a magyar-lengyel kapcsolatok ápolására irányuló tevékenységét.

Biernacki Karol

kitüntetése mellett a Lengyel Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét vehette át

Magyar Anna

, a Csongrád Megyei Közgyűlés elnöke. A budapesti Lengyel Nagykövetségen személyesen a Lengyel Köztársaság elnöke,

Bronisław Komorowski

adta át az elismeréseket.

– Milyen területeken munkálkodnak leginkább a lengyel-magyar kapcsolatok építésében?

– Mi vagyunk a lengyel-magyar kapcsolatok ápolása terén a legproduktívabb megye. Elsősorban a kultúra területén mutatkozik meg az aktivitásunk, de már valami megmozdult a gazdasági szférában is, vannak tőkeerős befektetők, akik érdeklődnek a megye iránt. Hosszú-hosszú évek munkája áll a mostani kitüntetés mögött – kimondottan jó érzés, hogy észrevették, értékelték ezt. De lengyelként talán még jobban esett látni az elnök asszony kitüntetését, hiszen magyar barátainknak nem „kötelező” foglalkozniuk a mi ügyeinkkel, ők mégis megteszik. Kivételes alkalom volt, Csongrád megyéből még soha nem kaptak ketten egyszerre lengyel állami kitüntetést.

Egy magyar kaland

– Ön lengyel származású, hogyan került kapcsolatba a magyar kultúrával?

– Egy Galíciában, Dél-Lengyelországban fekvő városban, Jaslóban születtem. Ez egy multikulturális régió, erős volt a magyar befolyás, így már kiskorom óta sokat tudtam a magyarokról, hiszen bármerre ment az ember, magyar dolgokkal találkozott: a főutcát régen Magyar útnak hívták, lehet találni magyar borlerakatot, temetőt, valamint több prominens személyiség büszkélkedhet 19. századi magyar ősökkel. Nagyapám még az osztrák-magyar hadseregben szolgált, akárcsak az ottani szomszédunk, akitől megtudtam, ki volt

Teleki Pál

. A könyvtárakban megvoltak a magyar írók, költők, ott találkoztam először Adyval, persze lengyel fordításban, de meg kell mondanom, némelyik költemény mintha kicsit jobban is hangzana lengyelül. 16-17 évesen azt hittem, megváltom a világot. A Jagelló Egyetemre készültem, de a nyolcvanas éveket írtuk, nehéz idők jártak, az osztályfőnököm azt mondta, ha sikerül is a felvételi, nem biztos, hogy ott tanulhatok. Kezembe került egy füzet, amely a baráti szocialista országokban való továbbtanulási lehetőségekről szólt…

– A szülővárosában tapasztalt kulturális közeg hatására bizonyára nem volt nehéz kérdés, melyik országra essen a választása.

– Igen, Magyarország kézenfekvő volt, bár sosem jártam itt korábban, nem ismertem a nyelvet, a társadalmat, a miliőt. „Egzotikus” országnak tűnt a maga ismeretlenségével, ami még jobban vonzott benne. Több mint százan felvételiztünk, öten jöhettünk Magyarországra. 1983. szeptember 1-jén hajnalban leszálltam a Keletei pályaudvaron a vonatról. Innentől kezdődött az én „magyar kalandom”. A budaörsi Nemzetközi Előkészítő Intézetben tanítottak minket magyarul. Ezután akiket felvettek az egyetemre, azok maradhattak, a többieknek haza kellett menniük. Én hat másik diákkal Szegedre kerültem, magyar szakra.

Az igazi nyelviskola

– Nagy váltás volt Szeged?

– Budapesthez képest Szeged egy nagy falunak tűnt, mégis, csak körülbelül egy hónap kellett, hogy rájöjjek arra, hogy ez az a város, ahol le szeretnék telepedni. A Móra-kollégiumban laktunk, és a jó ösztöndíjak mellett munkát is vállaltunk építkezéseknél, vagy a mezőgazdaságban. Itt, a valós életben várt ránk az igazi nyelviskola, a kollégiumban a barátok között ragadt ránk a szleng. Mindenhol nagy szimpátiával fogadtak minket, az egyetemen olyan kiváló tanárokat hallgattunk, mint

Ilia Mihály

vagy

Balázs Mihály

. Ekkor ismerkedtem meg a feleségemmel is, vele 1987-ben keltünk egybe.

– Hogy tervezte, vissza akart térni Lengyelországba?

– Igen, így gondoltam, a diploma után korábban külügyminisztériumi munkát helyeztek nekünk kilátásba, a diplomácia, a politika mindig is vonzott. De nagy változások mentek végbe, mire odáig jutottunk. Ezenkívül a feleségem egyke, a szülei pedig megkértek, hogy maradjunk itt, Magyarországon. Végigjártam hát az iskolákat, utolsó ötletként pedig a levéltárban próbáltam elhelyezkedni.

Blazovich László

, akkori levéltár-igazgatót igen meglephettem, mert olyan zavarban voltam, hogy szinte a nyelvet is elfelejtettem. Felvett először próbaidőre, majd állandóra azzal a feltétellel, hogy továbbképzem magam, így szereztem meg Budapesten a levéltári diplomát. Mikor fellélegeztem, hogy végre vége a tanulási időnek, az igazgató úr a doktori képzésre irányított. Újabb három év feszített munka következett, gyermekem kicsi volt, nekem dolgoznom és kutatnom kellett lengyel és magyar levéltárakban. Rengeteg jóakaratú emberrel találkoztam, az igazgató úr pedig nagyon bölcsen terelgetett a pályán. Egyszer azzal hivatott magához, hogy elérkezettnek látta a pillanatot, hogy megpályázzam az igazgatói posztot.

– Már ekkor is foglalkoztatta a két nép közötti kapcsolat ápolása.

– A munkám mellett a lengyel-magyar kapcsolatok ügyével folyamatosan foglalkoztam, úgy éreztem, adósa vagyok vele régi és új hazámnak is.

Fertőzés

– Most mit kutat?

– A második világháborúval és a lengyel menekültekkel foglalkozom. Pár éve találkoztam egy nagyszerű emberrel,

Andrzej Przewoźnik

miniszterrel, a lengyel Harc és Mártíromság Emlékét Őrző Tanács vezetőjével, aki tragikus módon tavaly elhunyt a szmolenszki légikatasztrófában. Ő is bátorította a kutatásaimat. Mindig ide készítettem neki az asztalomra egy kis apró tárgyat vagy képet a magánygyűjteményemből. Tavaly április 10-én meghalt, azóta is várja itt egy 1939-ből, a mórahalmi lengyel menekülttáborból származó hálalevél. A katyni kiállítást is ő hozta el nekünk, én fordítottam magyarra, és rám bízott egy másik fordítási munkát is, közösen akartunk könyvet írni. A halála után elment a kedvem ettől a munkától, most talán majd folytatom.

– Mennyire él a lengyel kisebbségben a kulturális identitás?

– Az itt élő lengyelek helyzete egy kicsit furcsa. El kell döntenünk, hogy vagy teljes mértékben beilleszkedünk a társadalomba – ez lenne a nagyobb baj –, vagy megtartjuk, amit kötelességünk megőrizni, az identitásunkat. Ha nem törődünk a múltunkkal és egymással, képlékennyé válik, elfelejtődik a lengyelek és a magyarok közötti kapocs. Az a mi feladatunk, hogy ez ne történjen meg. Ezért elsősorban a fiatalokat kell „megfertőzni” a két nép barátságának eszméjével: a lengyeleket magyarsággal és fordítva. Ez volt a Csongrád Megyei Lengyel Év fő célkitűzése is. Néhány éve a két ország parlamentje külön-külön elfogadta, hogy március 23. legyen a lengyel-magyar barátság napja.

– Rotációs rendszerben történik évről évre az ünneplés. Lehet tudni a 2012-es tervekről?

– Jövőre Csongrád megye lesz a házigazdája a lengyel-magyar barátság – vagy szívesebben mondom így: testvériség napjának. Egyelőre csak annyit mondanék, hogy a tervek szerint Ópusztaszeren kezdjük majd a programokat.