Szeged a lappangó tehetségű bandák városa. A Fészek klub az ő, valamint a rájuk kíváncsi szolid tömegek (babér)termőföldje. Intim, szűk és szakadt – mint egy harisnya, bármelyik sarkon. A The Fiction Stopra keresztelt lokális csapat talán a legmarkánsabb a felemelkedésre ácsingózó vetélytársaik közül. Egyedül az általuk nyújtott élményre összpontosítva még az ismertebb Atomtortát is lesöpri a pályáról ez a négyéves alakulat. A beállás előtt elnyomva a józanságot, a basszusgitárossal beszélgetünk. Meg aki még időközben odaverődik – a Fiction művészien alkoholista tagjai. Csak három alkoholmentes haknit zavartak le. Most se rontottak a tendenciájukon. Nyitószámuk – a régóta formálódó EP-jükről (Új háttér készül) – a Nők a mámorban című. Egyszerű, dögös, az agyat rögtön megpecsételő riff Völgyesi ujjai alól. Pipicz hangja fesztelen rekedtséggel szól – tud énekelni. Nem szégyenlős, rögtön kitapintható a természetessége – miközben elszántan löki az alter szövegeket. Tartalommal („diszkóba mennek az egyedülálló gondok”) és kellően bárgyú humorral („Hányjunk a falra!”) nyakon öntött rigmusok – kivételesen érthető tálalásban. A magas hangok nem ingerlik agyon a hangfalakat, sem a publikumot. Ritkán tapasztalok kezdő zenekartól ilyen nívós hangzást – valahogy egyszerűségénél fogva helyén van benne minden. Még piálni se kell az élvezeti faktorért, bár hozzáteszem, fontos kellék. The Fiction Stop:
Pipicz Attila – ének, gitár Völgyesi Péter – gitár, vokál Oberdlik Ferenc (Miszter Magzat) – basszusgitár Nédó Tamás – precussion, vokál Gergely Gábor - dob A szólókon egy repedés sincs, ha be is csúszik egy kis mellényúlás, az nélkülözhetetlen a hátborzongató hangulathoz. Ritmikailag beleszőtték produkciójukba a román népzenék profilját is, autentikusan gyors ütemeket kerget a dobos. Mulatós címen tetőzik az előadás (ez a dal mellesleg egyértelműen a fellépés leitatott húzónótája) – legjobb példa a cigány stílus megszólalására, román nyelvű dumával a középrészben. A vokalista ekkor megafonon keresztül recseg bele a mikrofonba. Erőlködés nélkül nyomják a pattogó ütemet – a kábé 30-40 főnyi közönség odáig van. A Fiction azon kevés zenekarok közé tartozik, akik viszonylag masszív és lelkes (ha nem is undorítóan túlméretezett) rajongótábort tudhatnak magukénak. A hangszerelés egzotikussága (tamburin, bongó) is erősíti a cigány népi attitűdöt – habár a fő zsánerük azért alter bőrű. Hasonló a Quimbyhez, illetve öndefinícióként „megvadult Kispál”, ez mégsem ötlettelen nyúlás, hanem kreatív hatás. Bár, ha koppincs lenne is, nem zavarna, mivel a Fiction képes arra, ami manapság ritkaságszámba megy - pusztán a zene révén elélveztetni egy közönséget valami szűken bevilágított, fülledt teremben. A durván egyórás műsor alatt felkászálódtam a színpadra, hogy Völgyesit budy-surfre invitáljam – de a pia később kiverte a fejéből. Pár szám levegővételéig egy ötödik tag is felállt melléjük a publikumból énekelni – állandó vendég. A velős visszázás után Völgyesi magához ragadta Pipicz klasszikus fazonú (F-lyukak) gitárját, és azzal kísérte végig csupaszon, szál mikrofonnal éneklő kollégáját. Nemsoká készül a második EP, amit, ha az elsőből indulok ki, nem kutyaütők módjára hánynak össze - egy szavam nem lesz, és újfent megállapíthatom a tényt (Fact), hogy a Fiction egy laza izomrostköteg, ami azonnal az ember végtagjaihoz tapad. Berényi Csaba
