Kőhalmi Zoltán, az őszinte humor-apuka

Az idei SZIN felhőtlen szórakozást biztosító programjából természetesen a humor sem hiányozhatott. A koncertek végeláthatatlan sorozatát üde színfoltként tették csak még emlékezetesebbé a hazai stand-up-comedy műfaj legjelesebb képviselői. Az egyik legnagyobb érdeklődés a több Csongrád megyei kötődéssel is bíró Kőhalmi Zoltán pénteki fellépését kísérte, és az immáron háromszoros édesapa nem is okozott csalódást. A rajongók rohama mellett a média kérdéseit is türelemmel állva válaszolt kérdéseinkre.

– Először is gratulálok második kisfiad születéséhez. Azért kérlek, nyugtasd meg a hazai humorbarátokat, hogy az immáron három gyermek nem jelent majd kevesebb Kőhalmi-fellépést a rajongók számára.

– Mindenféleképpen egyeztetek a családommal, hiszen fontos hogy otthon is lássanak, ne csak a tévén keresztül. Eddig sem feltétlenül vállaltam el minden felkérést, igyekszem nem többet távol lenni otthonról, mint egy átlagember. Az ésszerű kompromisszumot azonban már egy gyerekkel ezelőtt meghúztuk a feleségemmel. Legújabb gyermekem születése egyelőre egy idegesebb

Kőhalmi Zoltánt

jelent a család számára, remélhetőleg ez a nyilvánosság felé nem szembetűnő. Sok jó téma adódik ugyanis abból, hogy most már három gyermekem van, három gyerek ugyanis háromfelé megy, háromféle dolgot csinál.

– Mennyire szeretsz fesztiválokon fellépni?

–Nagyon, ugyanis egy ilyen helyen az emberek egy időben több program közül is választhatnak. Aki már egy órával a műsor kezdete előtt a helyszínre megy és még utána fél órával is ott marad, hogy autogramot, fotót kérjen, az valószínűleg nem véletlenül téved oda a színpad elé, hanem engem akar látni, hallani. Majdnem olyan, mint egy rockkoncerten. Akár be is ugorhattam volna a közönség közé, amolyan stage diving módon. Ha a néző azért jön, mert szeretné hallgatni az előadót, akkor onnantól kezdve már csak a humorista ronthat. Ez a legjobb dolog, amit egy humorista kívánhat magának, viszont ebben azért már sok év munkája benne van. A legnehezebb az, amikor az embert a kutya sem ismeri, hanem csak annyit mondanak, hogy most következik egy humorista. Ekkor van körülbelül nyolc másodperc arra, hogy valami kellemeset, vicceset mondjon, különben megeszi a közönség. Egy céges, vagy egyéb olyan rendezvényen, ahová az emberek nem feltétlenül az előadás miatt mennek el, már más a helyzet, az ilyeneket nem is feltétlenül szeretem elvállalni. Egyébként nincs két egyforma fellépés, nincs két egyforma közönség, az én feladatom az, hogy megtaláljam a megfelelő hangot.

Egy nap, egy fellépés

– Felléptél-e ma máshol is, vagy csak a SZIN-re látogattál ki?

– Mindig is a nem halmozás pártján álltam. Egy nap általában csak egy fellépést vállalok, mert igenis érzi a közönség, hogy az előadó mennyire veszi az adott műsort komolyan, vagy pedig már éppen az óráját nézi, mert már a következő faluban kellene lennie. Én szeretem átvenni a ritmust, inni egy pohár sört hátul, a színpad mögött, bár ez sem könnyű, ugyanis ekkor is letámadják az embert autogramért, fényképért. Olykor velem is előfordul, hogy több előadás esik egy napra, főleg a főszezonban, karácsony és szilveszter táján, de ekkor is igyekszem időben úgy elosztani a fellépéseket, hogy mindig legyen időm az új társaságra ráhangolódni. Most is szívesen maradnék az esti programokra, de a család megígértette velem, hogy amint túl vagyok a műsoron, megyek haza. Készíteni kellett volna egy videofelvételt az autogramosztás alatt bizonyítékul arra, hogy tényleg dolgoztam. Vagy lehet, hogy egy chipet kellene beültetni a tarkóm alá, hogy bármikor ellenőrizhető legyek.

– Jelent-e számodra valami pluszt, amikor a megyében lépsz fel?

– Persze, hatalmas lelki többletet ad. Alapvetően szentesinek, de félig szegedinek is mondom magam. Ide jártam középiskolába, ide is nősültem, így többet vagyok már a megyeszékhelyen, mint szülővárosomban, Szentesen. Nekem mindig is Szeged volt a közeli nagyváros. Budapestet nem igazán szeretem, szerintem nem is embernek való. Évekig sírtam, hogy miért nem Szegeden jártam egyetemre, és akár járhattam is volna, hiszen semmire nem használom építészmérnöki végzettségemet.

Ha a bohóc szomorú

– Egy humorista számára melyik a nehezebb, az idő nagy részében viccesnek mutatkozni, akkor is, amikor mondjuk semmi kedve hozzá, vagy pedig komolyan viselkedni a mindennapi életben, amikor mindenki valami poénosat várna?

– Az, hogy a színpadon vicces legyen, egy humoristánál alapkövetelmény, hogy belül mit gondol, az már más kérdés. Akár gondom, fájdalmam volt előtte, mint ahogy már történt is ilyen, elfelejtem. Teljesen kikapcsolok, ugyanis az senkit sem érdekel, hogy a bohóc szomorú, fáradt vagy éppen másnapos. Tudatosan próbálom rombolni azt a képet, hogy a humorista a mindennapokban is mindig vicces. Szerencsére a tapasztalataim nagyon jók, csak egy pár esetben fordult elő, hogy az utcán megállítva arra kértek, mondjak már egy viccet.

– Történeteid mekkora része valóságalapú, és mennyi belőlük a kitaláció?

– Minden a valóságból indul ki, én mindig arról mesélek, ami éppen velem történik, vagy éppen engem foglalkoztat. A stand-up-comedy egy őszinte műfaj. Egy fickó kiáll a színpadra, és te meg szeretnéd tudni, hogy kicsoda ő. Semmi nem kamu, az viszont már más kérdés, hogy mennyire színezi az ember a dolgokat. Nem kell ahhoz humoristának lenni és színpadon állni, hogy az ember minél sarkosabban, minél szellemesebben meséljen el egy adott sztorit. Amennyit a közönség elhisz, általában annyi a valóság is.

– Saját indíttatásból jött az, hogy te humorista leszel, vagy pedig barátaid, ismerőseid bátorítottak arra, hogy történeteiddel nagyobb közönséget szórakoztass?

– Mindig is saját késztetéstől vezérelve akartam humorista lenni, eleinte jeleneteket írtam, háttéremberként működtem közre. Ezért nem is volt annyira meglepő, hogy én már tizenkét évvel ezelőtt beküldtem azokat a rádiókabaréba, a színészek pedig előadták. Ugyanakkor még mind a mai napig vannak olyan ismerőseim, akik nem várták tőlem, hogy én valaha is színpadra állok. Szerintük ez nem jellemző rám. Tény, hogy eléggé visszahúzódó vagyok, és nem is igazán keresem a reflektorfényt, a figyelmet a pódiumon kívül. Mégis úgy érzem, hogy jó pillanatban jött az inger arra, hogy inkább magam rontom el a poénjaimat, ahelyett, hogy ezt más, neves tévésztárok tennék meg. Azóta is ebből a merész döntésből élek.

„Temetések”

– Nemsokára indul a Showder Klub új évada, mire számíthatnak a nézők?

– Az egész nyárnak, illetve a még addig hátralevő időszaknak a szűrletét. A kollégákkal a tévéfelvételt csak úgy emlegetjük magunk között, hogy a temetés, ugyanis ott és akkor egy adott anyagnak, amit elmond az ember, vége van. Mindenki azt tölti le, azt küldi át az ismerősének, azt ismétlik rengetegszer. Azzal már nem állhatunk többet színpadra. Mindig alakítgatom, kerekítgetem a történeteimet, és amikor már úgy érzem egyről, hogy kész van, akkor azt a tévében átadom és zokogva eltemetem.

– Végezetül, mi volt a legérdekesebb dolog, amire valaha autogramot kértek tőled?

– Adtam már autogramot kalauznak menetrendre, de a legdurvább eset múltkor a Hegyalja fesztiválon esett meg velem, amikor egy póló nélküli szőrös, izzadt férfi felsőtestre írtam oda a nevem. Azt az alkoholos filcet már garantáltan nem lehet soha többé működésre bírni.

Dobos Tamás