Egy generáció nőtt már fel a Hair mellett, vele, és nélküle. Miloš Forman filmjét 1979-ben mutatták be az amerikai mozik, hozzánk a nyolcvanas évek közepén került a kultuszfilm, ami a hippikorszak „nagy passiójává” vált. Főszerepet kapott benne a zene, a tánc, a szerelem, a szabadság és az értelmetlen háború is. Szegedre musicalként robbant be, átrajzolva, megfiatalítva a történetet, de fiatalos színt is hozva a Szabadtéri Játékok repertoárjába. Persze a Hair Amerikában más értelmet kapott, mint Kelet-Európában. Akkoriban ritkaságszámba ment, hogy ilyen gyorsan eljusson egy nyugaton is vitatott mondanivalójú film a vasfüggönyön túlra. Talán a „testvéri” vietnami nép korabeli szenvedéseit, és a dekadens amerikai társadalmat a hidegháború egyik fegyvereként felhasználva szerette volna az akkori vezetés kultúra és értelemformálóként használni. Persze a filmet esztéták hada elemezte már pro és kontra, minden egyes képébe bele- és mellémagyarázva mindazt, amit az aktuális éra megkívánt. Szinte végzetszerű, hogy egy sikeres történet nem kerülheti el a musicallé válást, hiszen ezzel újabb rétegek hódíthatók meg. Sikeres választás volt a Szegedi Szabadtéri Játékok részéről, hogy ezt a zenés adaptációt színpadra állította. Sikeres, mert egy fiatalos, lendületes, sok zenével, tánccal fűszerezett történetet hozott a tornyok elé. Az a néző, aki a darab megtekintése előtt nem nézte meg a filmet, teljesen új érzést, új értelmezést kapott. Itt szinte tilosnak is mondanám a mozgóképes változat „előfogyasztását”, hiszen Forman 60-as évekbeli hippikorszak-ábrázolása gyökeresen mást mutat a Hairből, mint az, amit a Dóm előtt kapunk. Veszélyes is lenne a film után megnézni a musicalt, mert rögtön az összehasonlítás, és az amerikai mérce rabjává válnánk. Azonnal keresnénk az egyezőségeket, de leginkább a különbségeket. Mérnénk, latolgatnánk, miközben elveszne az „újratöltött” sztori sodrása, és új mondanivalója. Persze felnőtt az a korosztály, aki nem láthatta akkor és ott, abban a társadalmi környezetben a filmet. De Bagó Bertalan rendezésében bátran nyúltak a történethez és az óriási színpad adta lehetőségekhez, igazi tömegjeleneteket kidolgozva a szó legjobb értelmében véve. Már-már tradíciónak is tekinthető itt Szegeden, hogy a nézőtér, és a nézők is aktív szereplőivé válnak a történetnek, mintegy kivetítve a történetet, megmozgatva ezáltal testben és lélekben is a publikumot. Szemenyei János (Bukowski) már a darab elején megmutatta azt a varázslatos átváltozó képességét, mellyel mintegy keretbe foglalta a musicalt. Dolhai Attila Bergerje ugyan nem uralkodik annyira, mint azt megkívánnánk, de Kerényi Miklós Máté Woofja, György-Rózsa Sándor zseniálisan „négeresített” Hudja, és Vágó Bernadett Jeanije mégis közösen meg tudja adni azt az erőt, amivel a történet, és a karakterek is eggyé tudnak válni. A díszlet zseniális egyszerűségével és varázslatosan gyors átváltozásával a nézők elé tudja vetíteni a New Yorki Central Parkot, a sorozóirodát, Berger szüleinek „popcornos” otthonát, a börtönt, vagy épp Sheela születésnapi bálját, s nem utolsó sorban a vietnami háború poklát. A darab sok-sok csúcspontjának talán legszebbike Peller Anna (Sheela) vezetésével előadott autós „a capella”, ahol a végre minden szereplő megmutathatta igazán szép és valódi hangját, temperamentumát. Hogy valódi élménnyé tudjon tehát válni a „szegedi Hair”, hagyjuk hátra a filmet, érezzük meg azt a fiatalos lendületet, amit ez a remek színész-énekes-táncos csapat elénk tár. Lehet, hogy Forman mást akart mondani, de az eltelt harminc év sok-sok társadalmi, politikai, emberi változást hozott mind az óceánon túl, mind pedig nálunk.
