„Az agyad lesz a tetthely” – egy érzékfelkavaró film + VIDEÓ

Az Eredet (Inception) című film lebilincselt, elgondolkodtatott, ráébresztett, szórakoztatott. Érdekes és izgalmas alkotás, olyan szereplőgárdával, melynek tagjai Leonardo DiCaprio, Marion Cotillard, Ellen Page, vagy Michael Caine, s amelyet egy olyan rendező jegyez, mint Cristopher Nolan (Memento, Álmatlanság, Batman: Kezdődik!, Batman: A sötét lovag).

Tom Cobb (

Leonardo DiCaprio

) egy gyakorlott tolvaj: értékes információkat lop el áldozata tudatalattijának mélyéről, miközben belép annak álomterébe. Profi csapatával számos sikeres ügyleten vannak már túl, amikor is találkozik Saitóval (

Ken Watanabe

), aki immár nemcsak információk elcsenésével bízná meg az álomlopókat, hanem gondolat-betáplálással is. Egy fiatal örökös, Robert Fisher Jr. (

Cillian Murphy

) elméjébe kellene elültetni a gondolatot, hogy szabdalja fel elhunyt apja cégét. A film témájából fakadóan is megköveteli a látványközpontúságot a kivitelezés tekintetében: álomterekben járunk a film tekintélyes hányadában. Érzékfelkavaró, gyönyörűen megszerkesztett képvilág, mely elsőre talán idegenül hat, másodjára azonban már nagyon is otthonosan mozgunk benne: véleményem szerint ez egyrészt annak köszönhető, mert saját álmaink szürreális terei köszönnek vissza a vászonról, másrészt pedig magával ragad az a kreativitás, mellyel a szereplők saját világukat teremtik egyik pillanatról a másikra. A tudat különböző rétegeit felvonultató film erősen emlékeztet Freud tudatszintjeire: tudatos-tudatelőttes-tudattalan (tudatalatti). Az első az a mindösszesen néhány jelenet, mely a való világ terében zajlik. A tudatelőtteshez köthető az a szint a filmben, melyben a szereplők a legtöbbet mozognak: az álmok tere, melyet ők maguk teremtenek, s melyben még képesek elfojtani azokat az elemeket, melyek az akció előrehaladását gátolhatják: ilyen például a Tom Cobb által elfojtani kívánt alak, Mol Cobb alakja is. A tudattalan rétege azonban a legmélyebb, legszabályozhatatlanabb, ugyanakkor legerőteljesebb szint is: ide kerülnek végül a főszereplők, s küzdenek itt már saját elfojtott démonjaikkal, érzelmeikkel is. A film legfőbb kérdései elgondolkodtatóak: mi a valóság? Mi az álom? Hogyan tudjuk megkülönböztetni a reálisat az irreálistól egy olyan valóságban, amelyet mindenki sajátos módon érzékel? A szubjektív érzékelés talán az egyik kiindító magja annak a kétkedéshullámnak, mely ebben az alkotásban erőteljesen működik mindvégig: ha mi magunk teremtjük saját világunkat, akkor létezik -e egyáltalán abszolút realitás? Ennek a kérdésnek a további burjánzása csak elmélyíti a nézőben kialakuló kaotikus állapotot: honnan tudhatom biztosan, hogy nem álmodom az egész életet? Ha választhatnék, melyik tér lenne az: egy olyan hely, amelyet én magam formálok, de amely sosem lesz része valami igazinak, vagy egy valódibb, de kevésbé biztonságos helyet, mely a szubjektív érzékelésből fakadóan megint csak nem rendelkezik abszolút realitással. A film cselekménye izgalmas, fordulatokban gazdag, jól megírt. A figyelmet fenntartó, folyamatosan fokozó történettel van dolgunk: egy pillanatig nem unatkozunk, nincs lehetőségünk elmélázni, noha ez alól kivételt képeznek azok a csodálatos képek, melyeket ámulattal fogad magába a néző, s amelyre csak ráerősít a teljes mértékben odaillő filmzene, melyet

Hans Zimmer

jegyez. Ezeknél a képeknél a beállítások is lassulnak kissé, az úgynevezett fél freeze frame pedig lehetőséget ad arra, hogy kicsit megálljunk, szemlélődjünk. A film utolsó harmadában pedig bravúros megoldással találkozunk: a különféle tudati szintek egyszerre működnek, s alkotnak folyamot. Együttműködésük a feszültséget a végletekig fokozza. Ami a szereplők játékát illeti, elégedettek lehetünk (ismét) DiCaprio alakításával. Az ő karaktere az egyetlen, amely rendkívüli részletességgel van megírva. A többiek vázlatfigurák csupán, de kétségtelen tény, hogy minden szereplő jól formálja meg szerepét. Számomra leginkább a befejezés az, amely elviszi az aranyszobrocskát. Amikor a végső választ várja a néző, „csupán” azt kapja, melyet mindvégig adagoltak számára az alkotók: a kételyt. Annyira hatásosra sikerült

Nolan

befejezése, hogy a legutolsó képet hatalmas felhorkanás követte a teljesen teltházas előadáson. „A gondolat a legellenállóbb parazita” – ha egyszer gyökeret ver, kiirtani lehetetlen. Ezzel a szlogennel operál elsősorban a film, s indítja be ezt a rendkívül összetett cselekményt, melynek középpontjában reális és irreális harcolnak egy akció-klisébe ágyazva.

Eredet (Inception), színes, amerikai-brit akció-sci-fi

Rendező: Cristopher Nolan Hazai bemutató: 2010. július 22.