A Tanyaszínház három évtizede

A hagyományokhoz híven az alig több mint 100 lelket számláló vajdasági Kavillóban szombaton este mutatta be a Tanyaszínház Ferenc Judit Különös ajándék című balladáját. Az ősbemutató – vélhetően – arról is emlékezetes marad, hogy megszületett a társulat 30 évadának krónikája. A Tanyaszínház történetét 1978-tól 2008-ig Czérna Ágnes fiatal magyarkanizsai színháztörténész dolgozta fel 240 oldalon, a kiadványt pedig az újvidéki Fórum Könyvkiadó adta ki.

A szerző értékeli mindazt, ami a Tanyaszínházban eddig történt, jelzi a csúcsokat, és a kevésbé sikeres pillanatokat egyaránt. Mindezt 300 lábjegyzettel támasztja alá, ennyi cikket, könyvet, kéziratot használt fel a monográfia megírásához. A kötet érdekessége, hogy közel 100 fotóval – főleg az azóta Magyarországon élő

Dormán László

és

Mikus Csaba

fotóival – mintegy képes krónikáját adja a Tanyaszínház három évtizedének. Megszólalnak többek között az alapítók:

Kovács Frigyes

és

Hernyák György

, de

Magyar Attila

is, aki az utóbbi 20 évben vezeti a vándortársulatot. Olyan munkáról van szó, melyet a szombathelyi Savaria University Press Kiadó beiktatott a saját színháztörténeti sorozatába. A 20 óra 30-kor kezdődő bemutatón jelen volt

Sirató Ildikó

, az Országos Széchenyi Könyvtár Színháztudományi Tárának vezetője, a könyv egyik recenzense is. Amit a Tanyaszínházról illik tudni: rendhagyó társulat, mozgalom, hívhatjuk bárminek, hisz nevük úgyis fogalommá vált. Harminc évvel ezelőtt jött létre a Vajdaságban, mint az induló félben lévő Újvidéki Színművészeti Akadémia nyári diákszínháza. Az Akadémia diákjai, Kovács Frigyes és Hernyák György hozták létre, néhány évig csinálták, majd amikor belefáradtak, lemorzsolódtak,

Soltis Lajos

színész, rendező és tanár vette át a stafétabotot. Vezetése alatt a Tanyaszínházból sikerült létrehoznia egy nagyon jelentős alternatív színházat, amely olyan helyekre viszi el a színházművészetet, ahová hivatásos vagy amatőr társulatok nem juthatnak el. Elsősorban a mozgékonyság jellemző rájuk, hiszen teljesen mindegy, hogy vásártereken, kocsmákban, tornatermekben, iskolaudvaron játszanak, vagy kőszínházban. Általában 15-30 fős szereplőgárdával dolgoznak, nemcsak a szórakoztatás a céljuk, hanem a színházra való nevelés is. Falvakban, tanyacsoportokon játszanak, de meghívásra világvárosokban is felléptek. Kevesen tudják, hogy 1993-ban a társulat Soltis Lajos vezetésével Szegeden is fellépett. Soltis a ’90-es években költözött Magyarországra, a veszprémi színház tagja volt egészen tragikus haláláig, nemzedékének egyik legtehetségesebb képviselője. Szoros barátság fűzött össze bennünket. A vele készült interjúrészlet talán többet elárul róla, a Tanyaszínházról, a vajdasági emberről, az emigrációról, a kiszolgáltatott művészsorsról, a gerincességről.

– Szegedet rendre elkerülik a vajdasági művészek, színészek, társulatok. Mi ennek az oka?

– Szegednek visszamenőleg 20 évre van egy nagyon erős alternatív színházi élete, amelynek a JATE volt a bázisa. Ezek a színészek, rendezők nem keresték velünk a kapcsolatot. A budapesti Pinceszínház vagy a Kinizsi Klub mindig megtalált bennünket, akik 20 évvel ezelőtt is – nagyképűség nélkül mondhatom – az európai avantgárd élén jártunk. Nagyon sajnálom, hogy a mai napig nem tudok Szegeddel egy tisztességes együttműködést nyélbe ütni, úgy látszik, nekik más kell. A JATE előadásait rendszeresen nézem, és szeretem is ezt a fajta színházat. Szívesen együttműködnék velük, attól függetlenül, hogy én Hernyák Gyurival egy autentikus vajdasági színházat csinálok, amely igenis alternatív, igenis avantgárd, és inkább az abszurd felé tendál, függetlenül attól, hogy népszínművet játszunk, avagy Shakespeare-t. Az itteni emberek nem találják meg a hozzánk vezető utat, mi pedig, ha idejövünk, kicsit betolakodónak számítunk, „Gastarbeiter”-nek tekintenek bennünket. Van egy másik dolog is. Amióta megnyílt a tompai átkelőhely, azóta Budapest Kecskeméten keresztül jobban elérhető számunkra. Vonaton is Szabadka–Kiskunhalas volt az útvonal, és nem Szabadka–Szeged. Szeged egy holt kanyar, Dunakanyar, amelyet mindig átvág valamilyen más szándék. Az itteni erős alternatív mozgalom egy kicsit föl is csapta a farkát, nem tartotta fontosnak, hogy dél felé, felénk is nyisson. Más mentalitás voltunk mi, befolyásolt bennünket a Balkán, hál’ Istennek, színház szempontjából az a Balkán, amelyre viszont a világszínházi irányzatok gyakoroltak óriási hatást. Szarajevóban tartották a kis- és kísérleti színházak fesztiválját, itt volt a nagyszerű belgrádi BITEF, amelyre a világ legjobb társulatai jöttek el. Az Urbán Andrásék színházának például nagy hiánya, viszont hatalmas jövője van Magyarországon, de ők sem tudnak itt gyökeret verni.

– Megkérnélek, szólj legújabb darabotokról is néhány szót.

– Érdekes és jellegzetesen vajdasági darab ez. Ketten írtuk és rendeztük Hernyák Gyurival. Formáját, műfaját tekintve passiójáték, amely bizonyos értelemben végigkíséri egy ember születését, kínkeservét, keresztre feszíttetését, mennybemenetelét, kiűzetését. Létezik egy prototípusunk, a mindannyiunk által közkedvelt és sajnálatos módon elvesztett költőbarátunk,

Sziveri János

, róla mintáztuk ezt az emberfiát. Sziveri verseiből, Kafka naplóvallomásaiból olyan művet próbáltunk összehozni, amely általánosítható, a vajdasági ember megszületéséről, boldogságáról, gondjairól, kínjairól, keresztre feszítéséről és talán a mennybemeneteléről is szól. Azért vettük Sziverit mintaképnek, mert azoknak az esete, akik otthon maradtak, és azoké, akik a költőhöz hasonlóan elűzettek, kiűzettek otthonukból, általános érvényű. Ez a példa azokra is érvényes, akik most esetleg Magyarországon lapot szerkesztenek, és csontig benyalnak a rendszernek. Kevés az igazi ellenzéki, az olyan ember, aki otthonról eljött, és itt is azt a vonalat folytatja, tisztességgel és becsületesen vállalva a kínszenvedést, a kereszthurcolást, a töviskoronát. Mi az Édent hamis Édennek festettük meg, papírmaséból van, giccses, nincs értéke. Érdekes az előadás mottója is: „Az emberi történelem a pillanat egy vándor két lépése között.” Kafkától származik ez a zseniális bölcsesség, és nagyon jellemző erre a szegény, szerencsétlen vajdasági emberre, aki valamikor úgy érezte, hogy tényleg ott van Európában. A KGST országaihoz viszonyítva ott is volt, csak ez hamis paravánnak bizonyult. Ez az igazság. A következő lépésben már visszazuhantunk 50 évvel hátrébb, a második világháború szintjére. Nem előre, hanem hátra léptünk. A két lépés között olyan tragédiák történtek velünk, amelyek megtizedelték a vajdasági magyarságot. Akik otthon maradtak, azok már csak egy szellemi szellemhadsereget képeznek. A keresztre feszíttetésünk megtörtént. Ezt nagyon kevés ember élte túl. A feltámadás nem biztos, hogy nem egy megjátszott feltámadás lesz. Lehet, az emberfiával kapcsolatban is ugyanez történt, tehát színlelt feltámadás volt. Majd kiderül.

A Tanyaszínház egy hónapig járja a Vajdaság falvait, városait, minden nap máshol lépnek fel. Útvonalukról tájékozódni lehet a Tanyaszínház honlapján.