A nemzet színésze egy igazi tiszai „gyerek"

Van egy szegedi színész, aki otthon érzi magát az operettben, vígjátékokban, de olyan komoly szerepekben is leveszi a közönséget a lábáról lélegzetelállító játékával, mint a Galilei, vagy a Lear király. Az ötvenes évek végén fogadott örök hűséget Szegednek Király Levente, Kossuth-díjas színművész, a nemzet színésze, a város díszpolgára.

- Azt mesélik, hogy kalandos úton keveredett a napfény városába.

- Negyedéves főiskolásként játszottam a Nemzetiben, mikor

Ladányi Ferenc

, a Madách igazgatója, az előadás vége felé odajött hozzám és megkérdezte, volna-e kedvem a színházába szerződni. Persze - mi mást mondhattam volna végzősként? Csakhogy közben érvényben volt egy rendelet, miszerint minden végzősnek először vidékre kell szerződnie. E tényről csak a későbbi fegyelmi tárgyaláson szembesültem, mikor a bizottság kérdőre vont, hogy miért tárgyalok én egy igazgatóval a diplomám átvétele előtt. Így hát nem voltam túl jó hangulatban, mikor a Fészek klubban a vidéki rendezők mustráltak. Ezért amikor Komor István megkérdezett, volna-e kedvem Szegedre jönni, flegmán odavetettem neki: miért, van ott víz? Komor pedig lelkesen bólogatott: 'te hülye, ott folyik a Tisza.' Később már Vaszy Viktor levelét tartottam a kezemben, melyben örömmel értesít, hogy sikerült megállapítani a fizetésemet 1400 forintban.

- Végül aztán szó szerint tiszai „gyerek" lett.

- Az első társulati ülés után a titkárságon közölték velem, hogy nincs színészlakás. A nem túl kellemes hírt megemésztendő, lementem a Tisza-partra. A múzeum előtt állt akkoriban a Szabadság úszóház. Egy barnára sült férfi kedvesen köszönt, majd megkérdezte, kit keresek. Én meg mondtam, hogy a vizet. Behívott, a kabinjában átöltözhettem, majd bemutatott egy baráti társaságnak. Ő

Wirth István

volt, aki azóta is az egyik legjobb barátom, és őt követve én is úszóházi „gyerek" lettem.

- Akkor lehet, hogy ön vetette el a magvát a színész és az úszóházas baráti körnek? Hiszen ha jól tudom, sok művész jár az úszóházra, és sok pecás látogatja a színészbüfét.

- Lehet, hogy volt némi közöm hozzá, akkoriban mindenesetre egy nagy, tíz-tizenöt fős baráti társaság járt össze az úszóházon. Előtte nem volt sok közöm a horgászathoz. A hagyományos pecázáshoz semmiképp. A Duna mellett gyerekkoromban viszont találtunk második világháborús kézigránátokat, és azokat dobáltuk a folyóba, s mint a filmekben: feldobta a víz a halakat. De ez egy másik történet.

- Ha jól tudom az ön felesége egy igazi királynő.

- Nyáron a Tisza-parton, messze a várostól sátortábort vertünk. Friss házasként ragaszkodtam hozzá, hogy

Judit

feleségem is velem jöjjön. Kapott ő is egy kis botot; szerény úszósat. A férfiak komoly készséggel próbálkoztak fenéken. Egyszer csak kedvesen szólít, hogy Levente, valami viszi az úszót. Mondtam: húzzad, én pedig bementem a vízbe és megöleltem a halat. Igazi kapitális példány volt. Később mondták, hogy egy domolykó, az egyik legóvatosabb hal, ha a víz fölött csak megmozdul a fa, már el is úszik, nem könnyű horogra akasztani. A feleségem három ilyet is fogott, mi pedig alig néhány keszeget. Akkor nevezték el Juditot domolykókirálynőnek. Hát így éltünk mi akkor. Sajnos az idő kegyetlen múlása folytán már kihalt a társaság, ha jól tudom Wirth Pista,

Horváth Karcsi

és jó magam maradtunk még.

- Beszéljünk a szakmáról is, rögtön a diploma után Szegedre került és itt is ragadt, milyen útravalóval érkezett?

- 1959-ben végeztem. Nagyon tehetséges osztályfőnököm volt

Szinetár Miklós

, aki épp, hogy elvégezte a rendezői szakot, megkapott bennünket. Egy fiatalember világmegváltó aktivitásával szállt be a munkába. Vele

Sztanyiszvlaszky-módszer szerint tanultunk, és ezt vallom ma is alapállásnak. A színészet embernek ember által való ábrázolása. A fejből indul, átmegy a szívemen, majd a zsigeremen. Fontos a folyamat. Nem lehet lilára festeni az eget, mielőtt át nem préselem önmagamon a figurát, de ha ez megvan, akkor nálam az égbolt nemhogy lila, hanem hupikék is lehet. Meg kell érteni az embert, aki vagyok a műben, majd hitelesen eljátszani. Mindig szituációkból indulunk ki. Mint az élet maga. Csak a darab néhány óráig tart mielőtt legördülne a függöny, míg a valóság jó néhány évtized.

- Mit is jelent ez a lilaság?

- Talán

Zsótér Sándor

rendezéseinél tudnám érzékeltetni. Ő egy rendkívüli tehetséges ember, aki egyre letisztultabb rendezésben szeretne színpadra állítani darabokat. Az ügynök halálában például engem leküldött a büfébe, mikor a „lilás" instrukcióit adta. Persze ismert, hogy, ha nálam a fent említett elv teljesül, akkor jöhet akár a hupikék is. Szóval, amikor visszamentem, hogy az őrülési jelenetemet próbáljuk, bejött

Tímár Éva,

a szerepbéli feleségem, akinek a fején Totó kutya fülek voltak, és látom, hogy föl van festve a sárga téglás út a földre az "Óz"-ból, érzékeltetvén, hogy az ügynök milyen képzelt világot teremtett magának. Mindemellett nagyon szeretek Zsótérral dolgozni. Az ő tisztulási folyamatai például nekem is igazi próbatétel, a mesterség magas fokát követeli. A Galileinél például megtiltotta a gesztusokat. Egyre jobban arra törekedett, hogy csak a gondolat éljen. Nehéz volt. De fontos, kiemelt szerepet kapott a szem. A szemmel való játék. Amely egyébként a hétköznapi ember életében is nagyon sokat elárul, hiszen nem hiába a mondás: a szem a lélek tükre...

- Mi a legfontosabb önnek, ha felgördül a függöny?

- A színház attól színház, hogy mikor felmegy a függöny, ott élet van. És mikor lemegy, akkor azon aggódok, hogy vajon sikerült-e ebben maradéktalanul megformálnom a figurát. Így teljes az egész. Ezért a legfontosabb, hogy az eljátszott életet is megtöltsem hitelességgel.