„Kiskarácsony, Nagykarácsony…”

Karácsony a régi rómaiaknál a legyőzhetetlen Nap újjászületésének napja (Dies natalis Solis invicti), a IV. század óta pedig a kereszténység egyik legnagyobb ünnepe, Jézus születésének napja. Előkészületi ideje az advent, vigíliája meg Ádám és Éva. Hozzájuk számos népszokás és hiedelem tartozik, melyek egy része a kereszténység előtti időkből származik, másik része az ünnep keresztény jellegéből fakad. Bod Péter írja e babonákról: „... a keresztyén Tanitók a' Pogányok Babonáit eltörlötték-e? Nem. (...) Nem is lehet minden babonát eltörleni, a'míg ember lészen a' földön."

December 24-e a karácsonyi ünnepkör mágikus cselekedetekben, szokásokban leggazdagabb napja. Már az adventben megkezdődött a betlehemezés, a kántálás, a kóringyálás. Karácsony böjtjén, sötétedés után mentek a gyerekek kántálni. Szegeden a tücsöklakodalom előadása is a kántálás része volt. Az énekelt mese arról szól, hogy a tücsök a legyet feleségül akarja venni. A lakodalom nagy táncmulatsággal és általános verekedéssel fejeződik be. Házról házra járva elismételték az éneket, elmondták a köszöntőket, jókívánságokat, s cserébe kalácsot, mákos gubát, aszalt szilvát, esetleg pénzt kaptak. „Karácsony szombatján" került színre a többszereplős paradicsomjáték is, amely a bűnbeesés történetét szedi párbeszédbe, s általában a feltámadással ér véget. E naphoz kötődően élt még egy vallási eredetű, adománygyűjtő szokás, amelynek megléte a középkorból datál - az ostyahordás. A pap meglátogatta híveit, szentelt kenyeret vagy ostyát osztogatott nekik, ő meg ajándékot kapott. Az ostya egyébként fontos tartozéka volt a karácsony böjti ebédnek. A legtöbb helyen ezzel kezdődött az étkezés.

A karácsonyi vacsora

Az ünnepi asztalt mindenütt körültekintéssel készítették elő. A karácsonyi abroszt általában csak ezen a napon terítették fel. Termésvarázsló rítus kapcsolódott hozzá („gaztalanítás"), vetőabroszként szolgált, különösen a kenyérgabonának. Mágikus tárgyként tisztelték: általános volt a gyógyerejébe vetet hit. Néhol azzal takaróztak, hogy ne legyenek betegek, s ugyanezért Szent János napján karácsonyi abroszról etették a jószágot. A karácsonyi asztal alá különféle terményeket (búza, rozs, zab, árpa stb.) és szerszámokat (kalapács, fejsze, fűrész, sarló, ekevas stb.) tettek. A széna, kukorica jó tejelővé teszi a tehenet, jó tojóvá a tyúkot. Az asztal lába köré láncot csavartak, hogy erősek és összetartóak legyenek a jószágok. A szobába vitt szalmát szétszórták, és az ünnep idején azon aludtak (Jézus is szalmán feküdt"). Karácsony után a szalmát a kezdődő gazdasági év kedvező irányú befolyásolására használták fel: az állatok alá tették (hogy azok egészségesek, szaporák legyenek), a gyümölcsfákra kötözték (a jobb termés reményében). Az asztal alatt helyet kapó szerszámok a gazda szerencséjét voltak hivatottak elősegíteni. A karácsonyi vacsora egyes ételeihez - a jövő évet befolyásolandó - különböző hiedelmek, mágikus eljárások fűződnek. A bab és a lencse sok pénzt, bőséget biztosított elfogyasztóinak (a szoba négy sarkába is tettek a babból, hogy mindenfelől dőljön a pénz). A mákos tésztát szerelmi varázslatokra is használták: az éjféli misén lopva szenteltvíztartóba rakták, ha valaki kivette, a lány férjhez ment, a legény megnősült abban az esztendőben. Az ételből a háziállatoknak is adtak gyarapodásuk megőrzése céljából. Fokhagymát is enni kellett, mézbe mártva a boszorkányoktól óv meg, az ép diógerezdek jó egészséget jelentettek, a sült tök a hit szerint a torokfájás megelőző szere. Vacsora előtt mindenki kapott egyazon almából egy-egy gerezdet, hogy együtt maradjon a család. A karácsonyi vacsorához fűződő tilalmak közül kettő volt országszerte elterjedt: az asztalra könyöklés tilalma (kelést kap, aki nem tartja be) és az asszonyok felállási tilalma (ha felállnak vacsora közben, nem ül a kotlós a következő évben).

A karácsonyi morzsának mágikus erőt tulajdonítottak. Az asztal leszedése után kis zacskóba gyűjtötték, s azzal füstölték meg a beteg embert, állatot. „Szükség esetén" egy szemétlapátra parazsat tettek, erre szórták a morzsát, s a megigézett gyereket a füst fölött forgatták, hogy kiűzzék belőle a gonoszt. A szenteste az éjféli misével zárul, a harangszóval mindenféle varázslat kezdődik: szerelmi és férjjóslások, boszorkányfelismerő eljárások. Éjszaka az állatok is megszólalnak, de ha valaki kihallgatja a beszédüket, azt a következő év Luca napjáig szerencsétlenség éri. Az éjféli mise utáni nyugati szél sok ember hajt nyugalomra, ha keletről fúj, sokan születnek. A fenti szokások - sajnos - kihalóban vannak. A halványuló szokásanyagban mindinkább elvész a cél: a védekezés, a szerencse biztosítása. A forma vagy megmarad, vagy nem, a tartalom módosul, vagy értelmét vesztve eltűnik. Rajtunk múlik, hogy változtatunk-e rajta.