Pornó az egész világ…

Pénteken este a Kisszínházban bemutatták a Pornográfiát, Simon Stephens világsikerű színművét. Az angol drámaíró alkotása a 2005-ös londoni metrórobbantások idején játszódik. „Ezt a művet akárhány színész játszhatja, bármilyen sorrendben" - írja Stephens. Ezt a világot bármennyien éljük is, bármilyen sorrendben, közös a felelősség - ezzel az érzéssel távoztam a Kisszínházból.

A „keep smile" korszakának a kellős közepén, ahol a felszín csillogása tökéletesen el kell hogy fojtsa a tartalmat, a belső tér egyre egyszerűbb, jelentéktelenebb minőségét, történik egy szörnyű tragédia, ami épp ennek az elfojtásnak a vulkanikus kitörése. És mivel a fogyasztói társadalom elfojtó mechanizmusainak részese, szereplője, szenvedője és nem utolsósorban felelőse minden ember, e kitöréstől senki sem mentesítheti magát. Újra kell gondolni a modern ember létezésének hitelességét. Melyek azok a mindennapi tettek, élethelyzetek, gondolatok, amik oda sodornak egy társadalmat, közösséget, hogy öncsonkítást végezzen? És miként gondolhatja bárki is, hogy nincsenek ilyen tettek, élethelyzetek és gondolatok? Sajnos nekünk, magyaroknak, és főleg szegedieknek az értelmezés során egy kis hermeneutikai tehetségre is szükségünk van ahhoz, hogy ráhangolódjunk, belefolyjunk a darab világába. Mert az angolszász országokban a metrón utazva az egész világgal találkozhatunk. Ha merengve végignézünk a különböző nációk képviselőin, egy kis fantáziával felvillanthatjuk tegnapjukat, mostjukat, holnapjukat. A darab is ezt teszi. A Live8 koncert ideje ez - ahol

Madonna

is énekel az éhezőknek, ahelyett, hogy tizenkét házát lefelezze, és meghámozva megetessen belőlük néhány afrikait -, a 2012-es olimpia londoni rendezési jogának elnyeréséé - ahol semmi sem az, aminek látszik, vegyszerek és közvetítési jogok versenye -, a metrórobbantásé, ahol e hiteltelenség humán termékei pukkannak egy nagyon szomorút.

Darabokra szakadt szomszédok

A történet nem lineárisan halad előre, ahogy azt a bejáratott kőszínházfalók megszokták. Itt bizony figyelni, gondolkodni és eggyé válni kell, érdemes. Hét történet fut, csupaszon, a belső mélységek - az a bizonyos elrejtett, amit milliárdnyian dagasztunk olyan hővé, hogy néhányunk kénytelen lesz meghúzni a szelepet: és kitör a vulkán - szinte arcpirító őszinteségének feltárulkozásával. Érezzük, hogy idegenek, de érezzük, hogy valahol találkoznak, és valahol mi is láthattuk, láthatjuk őket. Ők voltak tegnap mellettünk a metrón, lesznek holnap, vagy éppen nem, mert épp őket robbantja darabjaikra egyik szomszédunk - és most már kezd jelentéktelenné válni e globalizált világban, elidegenedésben, elkeseredésben, hogy kínai, arab vagy magyar lesz-e az illető. A metró az egész világ, és aki Londonban él, ezt jól tudja. Ezt felrobbantani, bármilyen eszmeiség túlfokozásának a hatására, olyan üzenet, mintha az egész világot felrobbantanánk. És hogy képes mára ember, emberek csoportja eddig eljutni: az egész világ felelőssége is. Erre a felelősségre hangol rá minket a szerző, és műve által a rendező. Most még csak az angolszász kultúrkör terméke ez az „új" embertípus - hiszen azt ne felejtsük el, hogy az összes merénylő brit állampolgár volt - de... Döbbenetes belegondolni, hogy a szomszédod - aki egy pakisztáni ifjú - tegnap még a kisfiaddal játszott a kert végében, ma pedig cafatokra szaggatja tested. Stephens belegondolt. Olyannyira, hogy a rendezőknek teljes szabad kezet adott: értelmezzék ők a bugyogó mélységet, az ösztönök, érzések elfojtásának üstjét. A pornográfiát. Ő megadja hozzá a kort, helyszínt és a párbeszédeket. Egybeírva, szereplők nélkül, vagyis bármennyi szereplővel, ahogy például a metrón épp szétnézünk...

Vékony mezsgye, színes út

És

a minimálszínház eszközeivel, és a színészek, díszletek együttmozgásával, mozgatásával épp ráállt arra a határra, ahol a színes és a fakó találkozik. Mert ha kevés, vagyis épp elég az eszköz, tárgy, elem, dolog, ott a színésznek kell kiszínezni a teret. A darab viszont épp azt a szabadságot adja meg, amivel e mezsgyén nagyon szépen lehet táncolni. Nincs főszereplő, húzóember, igazi csapatmunka az egész, és bizony látszik, érezhető, hogy sem a színészeknek, sem a rendezőnek nem volt könnyű dolga. Munka volt a javából. Kiemelnék néhány, számomra különösképpen szép mozdulatot. A két nővér és két fivér önazonossága, megfordítása, és e helyzetekkel való játszadozás, a párbeszédek „kicserélése", a világítás szerepe, vagy éppen a csirkesütős jelenetnél a színpadra felcsempészett sült ételszag. Ami bizonytalanná tesz, az pedig épp a fent említett értelmezés nehézsége. Egyrészről nem élünk angolszász kultúrkörben, a robbantások nem sokkoltak minket itt keleten annyira, mint nyugati szomszédainkat. Másrészről pedig sajnos elszoktunk, vagyis talán nem is találkozunk nagy színházainkban olyan darabokkal túl sűrűn, amelyek másnap is élnek bennünk, eszünkbe jut este ölelés közben, vasárnapi focimeccsen vagy épp a gyerekkel a játszótéren. Tessék elmenni a Kisszínházba, figyeljenek és rágjanak, emésszenek napokig az elmében, a lélekben is, megéri.