Schlanger András: "Nem lesz belőlünk semmi..."

A művészet az út önmagunkhoz - vallja Schlanger András, a Szegedi Nemzeti Színház új tagjait bemutató sorozatunk következő interjúalanya. Mégis, mint mondja, ha őszinte akar lenni, nem mondhat mást színésznövendékeinek, mint azt: valószínűleg nem lesz belőlük semmi, a szakma mostani elismertsége semmi jót nem ígér az e pályát választóknak. Színpad és csillogás helyett őszintén beszél a színészet árnyoldaláról is. A prózatagozatos színésszel az egyik esti próba után beszélgettünk.

- A kávéházat próbálják, szeptember 26-án lesz a bemutató. Milyen volt a próba?

- Nagyon fárasztó, sok színész van egyszerre a színpadon, és sok mindennek kell egyszerre történnie. Meg hát ez a napi két próba nagyon sok, most, évad elején négy hét alatt próbálunk napi kétszer, de ez nem ugyanolyan, mint nyolc hét alatt napi egyszer, mert kevesebb idő van arra, hogy beérjenek és „ülepedjenek" a dolgok. Valamelyik nap éppen azt mondtam a többieknek, hogy nem tudok próbálni, mert állandóan színpadon vagyok... A próba ugyanis nemcsak az, amikor az ember színpadon van, hanem amikor kigondolja magának a szerepet, és gondolkozik rajta. Persze a rövidebb időnek van előnye is, mert most csak ezzel a darabbal kell foglalkozni.

- A kávéház tulajdonosát játssza. Milyennek találja a saját szerepét?

- Nagyon nehéz, mert általában a rossz karaktereket jobb játszani, a gonoszokat, az elvetemült gazembereket, de ebben a darabban az egyetlen jó ember az, akit én játszom. Jó embert mindig sokkal nehezebb alakítani. Igen, mert az nehezebben megfogható! Egy gonosz sokkal könnyebb karakter: mindenki ócska, mindenki strici, mindenki utcanő ebben a darabban, mindenki szegény, mindenki eladja az anyját két forintért, és a dolgok közepében áll ez a figura, aki meg igyekszik valami jóságot tenni, valami emberit képviselni.

Színész, rendező, tanár

- Most színészkedik, de rendezni is szokott.

- Nagyon sok darabot rendeztem. Valahogy ez úgy alakul az életemben, hogy voltak olyan ideális szakaszok, amikor rendeztem és játszottam is, de volt olyan pár év is, amikor csak rendeztem, és most megint inkább csak színészkedem. Alapvetően más gondolkodásmódot igényel a kettő. A színésznek benne kell lennie a történetben, és belülről kell fogalmaznia, a rendező pedig inkább kívülről lát rá az eseményekre.

Simon Zsuzsa

, a mesterem azt mondta, hogy a színész nem véleményezheti a szerepet: ha egy gonosz, megátalkodott gyilkost játszom, akkor színészként nem ítélhetem azt meg, hanem arra kell gondolnom, hogy persze, hogy megölöm a másikat, mert nekem nincs pénzem, neki meg van, tehát nekem jogom van... A színész mindig a maga igazságát keresi, egy igazságot, a színdarabban mindig legalább kettőnek kell lennie, és a rendezőnek az a dolga, hogy mindig az összes igazságot képviselje.

- Hogyan telnek a színész hétköznapjai?

- Volt itt a városi tévé, és megkérdezte, hogy tetszik Szeged. Nekik is azt mondtam, hogy a színház 150 méteres körzetét ismerem, messzebb még nem jutottam. Gondoljunk bele, hogy a délelőtti próba az négy óra, a délutáni próba az három óra, húsz percre lakom ide, az ebéd az egy óra, és még szöveget is kell tanulni.

- Hogy jött Szeged?

- Ez egészen véletlenszerűen történt. Én eddig a korábbi Vidám Színpadnál, mostani nevén Centrál Színháznál játszottam - vendégként továbbra is viszem ottani szerepeimet -, és

Telihay Péterrel

, a Szegedi Nemzeti Színház új prózai tagozatvezetőjével többször dolgoztam együtt. Mikor én Nyíregyházán voltam művészeti vezető, akkor ő dramaturgként munkálkodott ott, aztán Miskolcon rendező volt, és én is rendeztem, tehát így az életünk folyamán többször találkoztunk, meg együtt tanítunk Pesten a színiakadémián. És egy beszélgetésünk során, mikor a jövő évet terveztem, vetette fel, hogy itt Szegeden szüksége lenne egy ilyen magamfajta figurára...

- Említette, hogy tanít is a budapesti Shakespeare Színművészeti Akadémián.

Szeret oktatni?

- Igen, a színiakadémián van egy végzős osztályom, színészmesterséget tanítok nekik. Szerintem mindenki szeret tanítani, a tanítás ugyanis rákényszeríti az embert, hogy koncentráljon, és megfogalmazza azokat a dolgokat, amiket amúgy csak spontán csinál. Mert ahhoz, hogy átadjam mindazt, amit megtapasztaltam, megtanultam az élet folyamán, pontosan meg kell fogalmaznom, magamban is le kell tisztáznom azt. Ez benne a nagyon jó, meg az, hogy én is öregszem, az élet viszont mindig megújul, a színház is mindig megújul, és az, hogy nálam húsz, sőt akár harminc évvel fiatalabb emberek között dolgozom, nagyon nagy adomány nekem. Mert a fiatalokon keresztül tapasztalom, hogy változnak a kapcsolatok, változnak az emberek, és a nálam húsz-harminc évvel fiatalabbak mást gondolnak szerelemről, hatalomról, művészetről, színházról, életről - mindez engem frissen tart szellemileg.

A művészet: az út önmagunkhoz

- Mi ennek a tanításnak a lényege?

- A tehetség egy fura dolog. Az egyrészt vagy van, vagy nincsen, másrészt viszont az is igaz, hogy hiába van, ha nem dolgozik valaki rajta. Nagyon nehéz meglátni, hogy ebben az emberben mi van, és nekem mit kell csinálni ahhoz, hogy a legjobbat hozza ki magából. Mert van, akit bátorítani kell, van, akit segíteni kell, van, akit alázni kell ahhoz, hogy olyan legyen, amilyen. Ha filozofikusan szeretnék fogalmazni, azt mondanám, hogy a művészet az út önmagunkhoz. Tudom, hogy ez nagyon költői, de tényleg így van. Ehhez kell hozzásegíteni a növendéket, hogy eljusson önmagához. Ez nagyon nehéz, és a másik dolog pedig, amiért nagyon nehéz tanítani, az az, hogy nem lesz belőlük semmi...

- Hogy érti ezt?

- Ma kultúrával, művészettel, színészettel foglalkozni egy talány, egyáltalán nem megbecsült tevékenység. Tehát én azt tudom mondani a növendékeimnek, hogy „gyerekek, köztetek vannak tehetségesebbek meg tehetségtelenebbek is, de ha az igazat akarjátok hallani, akkor csak azt mondhatom, hogy négy év múlva közületek talán senki sem lesz színész, és én sem..." És nem is azért csináljuk. Persze mindenki híres, sikeres és gazdag akar lenni, de igazából ez egy illúzió. Enélkül nem megy, de mégsem ez a lényeg. Színészkedni rossz. És ahogy az ember öregszik, egyre rosszabb. Mert alapvetően szemérmesek vagyunk, és nem szívesen mutatjuk meg, hogy milyen ócska, gagyi, semmit érő emberek vagyunk, pedig a színésznek ezt kellene megjeleníteni.

Mire gondol Rómeó?

- Azért mégis csinálja...

- Egyrészt nem értek máshoz. Bár ha sok bankbetétem lenne, akkor is csinálnám... Szép dolog a színészet, csak ne kellene pénzt keresni vele - nagyon keveset fizetnek érte. Csinálod, mert nem értesz máshoz, egyre kiszolgáltatottabbá válsz, meg amúgy bárhogy szidjuk az egészet, mégis az élet minőségi oldalával foglalkozunk. Azt szoktam mondani a növendékeimnek is, hogy "gyerekek, hát ez rossz, de gondoljatok bele, a ti barátaitok most a diszkóban isszák a whisky-colát..." Vagy mások ügynökként, vagy eladóként azzal töltik az idejüket, hogy használhatatlan cikkeket sóznak ránk, a mocskot terjesztik a világban. Ez egy kis erkölcsi elégtétel. Azt mondom nekik: a színésznek nem az az érdekes, hogy fog-e főszerepet játszani, hanem az, hogy az élet adott nektek három év haladékot, és ebben a három évben arról beszélgethettek a barátaitokkal, hogy mire gondol

Shakespeare

Rómeója...