Kultúra

Kisebbségek a többség szemében

Kisebbségek a többség szemében

2008. szeptember 25., csütörtök
Kisebbségek a többség szemében

A határon túli magyar közösségek története

Fotók: Gémes Sándor

A nyáron jelent meg a „Kisebbségi magyar közösségek a 20. században" című könyv, amely Trianontól napjainkig foglalja össze a határon túli magyar közösségek történetét, mintegy szintézisét adva a témakörben született legújabb kutatásoknak és eredményeknek. Óriási jelentőséggel bír egy ilyen volumenű mű megjelentetése, hiszen elsődleges feladat a tényanyag begyűjtése és feldolgozása, ugyanakkor - véli az egyik szerző - amíg Magyarországon nem alakul ki egyértelmű nemzetfelfogás, addig nagyon nehéz a kisebbségi közösségeknek felmérni saját helyzetüket, szerepüket és mozgásterüket.

A „Kisebbségi magyar közösségek a 20. században" című nagy formátumú, több mint 500 oldalas, közel 60 térképmelléklettel ellátott és több mint 1000 képpel illusztrált kötet elkészítésén 29 szerző dolgozott, s összesen 69 fejezetben, 6 korszakra tagolva mutatják be a 20. század sorsdöntő eseményeit. Az összegző mű az első kísérlet arra, hogy pótolja a magyar történelemkönyvekből hiányzó fejezeteket. A kiadvány - a Gondolat Kiadó és az MTA Kisebbségkutató Intézetének gondozásában jelent meg - szakembereknek, diákoknak, érdeklődőknek és laikusoknak hasznos ismereteket és élvezetes olvasmányt nyújt, s megbízható történelmi önismeretre nevel. Ott a helye iskolák, könyvtárak, magyar intézmények és civil szervezetek könyvespolcain a határon innen és túl. A minap zajlott le a könyv első vajdasági bemutatója az Újvidék melletti Temerinben. Jelen volt a reprezentatív mű 3 szerkesztőjének egyike,

Bárdi Nándor

, a délvidéki fejezet szerzői közül

A. Sajti Enikő

, a Szegedi Tudományegyetem történészprofesszora és

Vékás János

, az MTA Kisebbségkutató Intézet munkatársa.

Milyen titkokat rejtegetnek a szerbiai levéltárak?

A szerkesztő szerint 1989 után jöttek létre azok az intézményes feltételek, hogy kifejezetten tudományos céllal zajló kisebbségtörténeti kutatásokról beszélhetünk, ami elválik a helytörténettől, a honismerettől és a különböző jobbító szándékú helyi törekvésektől. E kutatások alapvetően az 1990-es évek közepén kezdődtek. Minden egyes térségben el kellett készíteni a kronológiákat, forráskiadványokat, helységnévtárakat, statisztikai összeállításokat és erre építeni a különböző intézménytörténeti kutatásokat. A Felvidéken, Kárpátalján és Erdélyben a munka előrehaladt, ott már párttörténetek készülnek, tudományos dolgozatok egy-egy részterületről, hogy aztán össze lehessen hasonlítani a különböző közösségek történetét. A Vajdaságban sajnos más a helyzet. A környező országokhoz képest Kis-Jugoszlávia, majd annak széthullásával Szerbia meglehetősen elszigetelt helyzetbe került, balkáni háborúk követték egymást

Milosevics

diktatúrájának eredményeképpen, majd a véres végjátékba a NATO is beavatkozott. A demokratizálódási folyamatokat mindez alaposan hátravetette és nagymértékben megnehezítette a forrásanyagokhoz, elsősorban levéltári dokumentumokhoz való hozzáférést, így a tudományos kutatást. Bárdi Nándor szerint nem is annyira az ideológiai szempont akadályozta a munkát - ilyen vagy ehhez hasonló könyv az 1990-es évek elején is már megjelenhetett volna -, inkább a megfelelő kutatások és a fiatal szakemberek hiányoztak. Helyzetképek, résztanulmányok eddig is készültek, de összefoglaló munka - mint ez - még nem. Amíg Szlovákiában az 1945 utáni források is kutathatóvá váltak és Romániában is egyre több válik közkinccsé, a Vajdaságról ugyanez nem mondható el. A délvidéki intézmények iratanyagai ugyanis eltűntek, a kutatók nem tudják, hol keressék őket. Szembetűnő a szakemberhiány is: amíg Erdélyben 20-30 ember foglalkozik kisebbségtörténeti témákkal, addig a Vajdaságban alig találni néhány lelkes kutatót.

A történész nem hihet a szóbeszédnek

A. Sajti Enikő professzor a Vajdaságban az 1944-1945-ös magyarellenes atrocitások kutatójaként vált ismertté, a könyvben is erről a korról értekezik. Az említett eseményekkel és azok számadataival kapcsolatban sok találgatás látott napvilágot:

Matuska Márton

és

Cseres Tibor

könyvükben akár 30-40 ezer magyar áldozatról beszél. A történész szerint a magyarországi források - számok tekintetében - mind a mai napig csak becslések. Valószínűleg szájról szájra terjedt, hogy 10-20-30 vagy 40 ezer embert végeztek ki. Az 1942-es délvidéki razzia esete is hasonlóan alakult, mire a durván 3 ezer halott híre kijutott a Londonban székelő jugoszláv emigráns kormányig, már 100 ezer áldozatról beszéltek. A történész nem dolgozhat ilyen módszerek alapján, ő elsősorban a forrásokat próbálja meg feltárni/felkutatni. Magyarországon erre vonatkozóan nincsenek pontos adatok, horvátországi történészek azonban titkosszolgálati források alapján elkezdtek publikálni erről a korról. Ha Szerbiában is megnyílnak a levéltárak, akkor remélhetőleg a napvilágra került dokumentumok jobban el fognak igazítani bennünket ebben a kérdésben. A történészek ma óvatos becslések szerint úgy vélik, hogy 10 és 15 ezer közötti ártatlanul kivégzett magyar közelíti meg a korabeli realitást. A témát a Vajdaságban elsősorban újságírók és az áldozatok hozzátartozói kutatták. A történészek közül egyedül

Mészáros Sándor

foglalkozott érdemben a kérdéssel. Levéltári adatokhoz ő sem fért hozzá, elsősorban halotti anyakönyvi kivonatokból próbálta megállapítani a kivégzettek számát. A horvát történetírásból tudjuk, hogy ezek a források megőrződtek, ezért a vajdasági és a belgrádi levéltárak megnyitása után rengeteg érdekes, máig ismeretlen forrás kerülhet napvilágra.

A bénító nemzettudat

Óriási jelentőséggel bír egy ilyen volumenű mű megjelentetése, hiszen elsődleges feladat a tényanyag begyűjtése és feldolgozása. A nagyobb gond Vékás János szerint is az, hogy ez a tényanyag nem áll eléggé a kutatók rendelkezésére. Ez Szerbia esetében különösképpen elmondható. A nagyobb probléma Budapesten gyökeredzik. Amíg Magyarországon nem alakul ki egyértelmű nemzetfelfogás, addig nagyon nehéz feladatokra vállalkozunk mi mindannyian a kisebbségi közösségekben, hogy a saját helyzetünket, szerepünket és mozgásterünket felmérjük - véli Vékás. Magyarországon folyik a komoly pártharc, a politikai küzdelem, de lényegében mindig nagy fenntartással kell kezelni azt a kérdést, hogy tulajdonképpen milyen állapotban is van a magyarországi társadalom.

Sokáig azt hittük, hogy 1990 után erőteljes az expanzió. Egy társadalom, amely gyors növekedésben van, mindig forráshiányban szenved. A forráshiányhoz tartoznak az emberek is, az emberi tényező. Ebben a helyzetben a társadalom megfogalmaz egy politikai, nemzeti koncepciót, majd azt mondja: mindenki jöjjön, mindenkinek helye van, mindenkire szükség van. A fejlődés ezt megengedi, sőt megköveteli, hogy a nagy integrációs folyamatba bevonjuk azokat, akikkel elsősorban nyelvi és kulturális alapon szót tudunk érteni. Ez esetben a jövőre vonatkozó nemzetkép az erősebb. Egészen más a helyzet akkor, ha beszűkülő, recesszióban lévő társadalomról van szó. Akkor azt mondják: őrizzük meg, amink van, próbáljuk megakadályozni, hogy az ne folyjék szét. Ebben az estben egy másik fajta nemzetkoncepció az, amely a társadalom integrálása szempontjából hasznos. A 19. század végén élt egy gondolkodó, aki pontosan megfogalmazta a nemzet mibenlétét: „A nemzet tagjai azok, akik úgy érzik, hogy nagy dolgokat hajtottak végre a múltban, és ezt akarják tenni a jövőben is ." Tehát ez itt a jövő és a múlt komponense. A múlté a kulturális nemzetfogalom, a jövőé pedig a politikai nemzetfogalom. A társadalom állapota határozza meg, hogy e kettőnek milyen ötvözete célszerű az adott társadalom integrálása szempontjából. Ebben a kérdésben Magyarországon ma nem lehet tisztán látni, viszont a határon túli kisebbségeknek addig is valahogy fent kell maradniuk, fenntartaniuk és fejleszteniük közösségüket. Ennek tudatában érdemes-e az anyaországra várniuk?

tuti

Vágólapra másolva!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.