Miklós Péter: Az ember vagy a forradalmat leverő pufajkások, vagy pedig a forradalmárok oldalán áll

Új rovatunk negyedik részében az 1956-os forradalom és szabadságharc témájával foglalkozunk. Miklós Péter történész segítségével arra kerestük a választ, mi is ’56 szellemisége, hogyan élt, illetve él tovább napjainkban az eszmeisége. Hogyan változik a történtekről való megítélés, végül kitértünk arra is, hogy meg fér-e egymás mellett a pufajkásokról és forradalmárokról való megemlékezés.

– Sokat beszélünk ’56-ról, de a folyamatáról talán kevésbé. Milyen szellemiségben fogant meg a kezdeti ellenállás a MEFESZ égisze alatt?

– 1956 októberére az egész magyar társadalomban kialakult egy ellenérzés a kommunista diktatúra ellen. Ez azt jelenti, hogy az akkori kommunista állampárt, a Magyar Dolgozók Pártja, valamint az állami- és pártvezetők, meg az ő klientúrájuk kivételével – ami néhány tízezer ember – a teljes magyar társadalomban volt valamiféle elégedetlenség, vagy sértettség. A parasztokat megfosztották a földjeiktől és a termelőszövetkezeti csoportokba kényszerítették. Az iparosoktól bevonták az iparengedélyt közös formációkba kényszerítették őket. A két világháború közötti értelmiséget, orvosokat, tanárokat, mérnököket igyekeztek, ellehetetleníteni. A polgárságot, a középparaszti és a földbirtokos csoportokat megfosztották a tulajdonuktól. Tehát nem volt olyan társadalmi réteg, amelyik valamilyen pressziót, elnyomást ne szenvedett volna el, és akkor még nem beszéltünk a szovjetek által 1944/45-ben kényszermunkatáborba hurcoltak férfiakról, a megerőszakolt nőkről, a jóvátétel címén a nemzeti vagyonból elvitt értékekről és erőforrásokról. 1956-ra az egész társadalomban volt ellenérzés az állampárti diktatúrával szemben.

A MEFESZ szegedi létrejötte azért nagyon fontos, mert a forradalom szikrája, ahogy azóta is ezt büszkén emlegetjük, 1956. október 16-án itt robbant ki a Szegedi Tudományegyetem bölcsészkarának Auditórium Maximumában, nagy előadójában. Ezek a fiatalok, akik itt voltak a felsőoktatásban, akkor huszonéves egyetemi hallgatóként, munkás és paraszti származásúak voltak. Nem a két világháború közötti politikai szereplők közül valók.

Nem – ahogy akkor nevezték – fasiszták, vagy reakciósok, vagy imperialista amerikai ügynökök voltak, hanem egyszerű munkás, illetve paraszti származású fiatalemberek,

hiszen akkor alapelv volt az egyetemen, hogy ne úgynevezett polgári, hanem munkás és paraszt származásúakat vegyenek föl. Ezek a magyar fiatalok saját maguk érezték, hogy a falun milyen a beszolgáltatások világa, hogy munkások adott esetben rosszabb életkörülmények között élnek, mint a két világháború közötti korszakban.

Sajátos módon, egy magát a dolgozó nép államának tartó szocialista állam ellen éppen a munkások és parasztok lázadtak föl, akiket ez a politikai erő, állítólag és saját bevallása szerint képviselt – ami persze egy kommunista diktatúra volt Rákosi Mátyás, Hegedűs András, Gerő Ernő, meg az ő szűk klikkjüknek a vezetésével.

A MEFESZ-nek 1956. október 16-án volt az első összejövetele, és utána október 20-án az alakuló gyűlése, amelynek a hanganyaga meg is van, és a mefesz.hu honlapon el is érhető. Diákjóléti követelésekkel kezdtek: legyen jobb étel a menzán, legyen fűtöttebb a kollégiumi szoba, a lányoknak a honvédelmi ismeretek óra legyen fakultatív, a világnézeti tárgyakból csak három fokozatú minősítés legyen, ne kelljen jegyet szerezni, és aztán

Nagy Imre és társainak az ország vezetésébe való visszakerülésének az igénye, a lengyel néppel – ahol akkor már jó ideje tartott a munkásság szervezkedése – szolidaritás a vállalása, és október 20-án az egyik legradikálisabb követelésként Putnik Tivadar orosz-magyar szakos hallgató szájából hangzott el az, hogy a szovjet csapatok hagyják el Magyarországot.

Ekkor ez már valóban egy forradalmi és forradalmat előkészítő rendezvénnyé vált.

A MEFESZ küldöttek innen mentek el aztán az ország különböző felsőoktatási intézményeibe, az Egri Pedagógiai Főiskolától kezdődően a Műegyetemig, és éppen a Műegyetemi október 22-i diákgyűlés, melyen a szegedi MEFESZ küldöttek is részt vettek, vált a forradalom közvetlen előzményévé. Tehát a sajátosság az, hogy a fiatal értelmiségiek, akik munkás és paraszt származásúak, fölismerik a rendszernek a hazugságát, és azt, hogy a vezetők valójában nem munkás és paraszt államot akarnak szervezni, hanem ezeknek a rétegeknek a kizsigerelésével egy nagyon szűk párt és állami elitnek a jólétét akarják biztosítani és megszálló szovjetek érdekeit kiszolgálni.

– Az események előrehaladtával az ’56-osok céljában volt változás?

– Volt, igen. Október 23-án „csak” Nagy Imrének a kormányra kerülése a forradalomnak a fő igénye, amikor ez megtörténik, akkor úgy érzik, hogy nyertes a forradalom. De ahogy telnek a napok, egy hét alatt már újjászerveződnek az 1944 és ’49 között működő pártok, a Független Kisgazdapárt, a Szociáldemokrata Párt, Petőfi Párt néven a Nemzeti Parasztpárt. Visszatérnek a koalíciós hagyományokhoz és már koalíciós kormány jön létre. Az egykori köztársasági elnök, például Tildy Zoltán államminiszterként tagja a kormánynak, a Szociáldemokrata Párt részéről Kéthly Anna, aki aztán később nyugatra távozik. A Petőfi Párt néven működő Nemzeti Parasztpárt részéről Bibó István, aki a Szegedi Tudományegyetem politológia professzora, s aki a rendszerváltozásnak és a nyolcvanasévek végén a kelet-európai kommunista diktatúrák bukásának egy ikonikus ideológusa. Az ő gondolataira nagyon sokan hivatkoznak, például a rendszerváltozás korabeli liberálisok, vagy akár a mai jobboldal is.

Változnak a követelések, megjelenik például az, hogy a Magyar Dolgozók Pártja nevezetű állampárton kívül más politikai szervezeteket is bevonjanak a kormányzásba, tehát koalíciós kormányzás igénye. A szovjetekkel szembeni fegyveres ellenállás, Magyarország kilépése az akkori keleti katonai tömbből, a Varsói Szerződésből. De megtörténik egyházpolitikai irányváltás is, az 1948 karácsonya óta börtönben lévő Mindszenty József bíboros, esztergomi érseknek, a magyar katolikus egyház vezetőjének a kiengedésével. Fokozatosan egy úgymond „jóléti szocializmus” megvalósításából egy többpárti, demokratikus és a Szovjetuniótól független állam megteremtésének az igénye lett nyíltan is a politikai programja mind a forradalomnak és szabadságharcnak, mind pedig Nagy Imre kormányának.

– A forradalom véres leverése, illetve a kádári megtorlások után, tovább tudott élni a kommunizmus alatt is ez a szellemiség?

– Tovább, hiszen sokan nem felejtették el a forradalmi napokat, ahogy azt sem, hogy a megtorlások keretében tízezres nagyságrendben börtönöztek be embereket. Nagy részük aztán 1963-ban egy elég nagyarányú amnesztiával szabadult. Magyarország ENSZ mandátumának a teljes visszaállítása összefüggött azzal, hogy az ’56-os politikai foglyokat engedjék ki a börtönből. Az előbb említett Bibó István államminiszter, szegedi jogászprofesszor, politológiaprofesszor is ennek keretében szabadult.

Kivégeztek nagyjából 230 embert, meghozták a sokezer elmarasztaló ítéletet és nagyjából kétszázezren kénytelenek voltak nyugatra menekülni. Mind a határainkon belül, akik megszenvedői voltak a megtorlásoknak, mind a határainkon kívül, akik Nyugat-Európában, Amerikában a magyar emigrációt és a forradalmi eszmét életben tartották, volt egy erős tábora az ’56-os eseményeknek.

Nem véletlen, hogy amikor a rendszerváltás folyamatai 1985 környékén megindultak, mind az úgynevezett népi, mind az úgynevezett demokratikus ellenzék – amelyből az egyik az MDF-be, a másik az SZDSZ-be csatornázódott be a későbbiekben – megemlékezett a forradalomnak az évfordulójáról. Hogy egy sokkal konkrétabb tartalmat mondjak,

október 23-a nemcsak a magyar ’56-os forradalomnak és szabadságharcnak az ünnepe, de egyben a Magyar Köztársaság kikiáltásának is, és az államszocialista diktatúra végének is a dátuma, hiszen a forradalom kitörése után 33 évvel, 1989. október 23-án, egyáltalán nem véletlenül, hanem kifejezetten a forradalomra utalva ezen a napon változtatták meg a szocialista népköztársasági államformát köztársaságra, amely mind a mai napig Magyarország államformája.

Az államnév az új Alaptörvénnyel ugyan megváltozott Magyarországra. Magyarország államformája változatlanul természetesen köztársaság. Tehát annak a politikai berendezkedésnek, amely ma is fennáll, annak az alapjai részben az 1989. október 23-án lerakottakra épülnek. Ha megnézzük a rendszerváltás korát és két nagy, akkori, 1990-es győztes erőt, a konzervatív jobboldali Magyar Demokrata Fórumot és a liberális Szabad Demokraták Szövetségét: sok ’56-os volt mindkét szervezet soraiban.

Az idő és a történelmi emlékezet azonban ellenünk dolgozik, hiszen ahogy telik az idő, úgy egyre inkább fogynak az ’56-osok. Néhány éve hunyt el Wittner Mária, aki később fideszes országgyűlési képviselőként, egykori ’56-os halálra ítélt szabadságharcosként nagyon sokat tett az ’56-os gondolatiságnak a továbbadásáért. Ők már nincsenek köztünk, ezért felelősségünk nekünk egyrészt a történelemmel foglalkozó embereknek, másrészt pedagógusoknak, illetve azt gondolom, hogy mindenhol, családi körben, vagy a saját közösségeinkben is, megemlékezni ’56-ról. Főleg azzal a tartalommal, hogy a társadalom széles rétege, vidékiek, városiak, fiatalok, idősek, értelmiségiek, munkásemberek össze tudtak fogni a szabadságért, össze tudtak fogni a külföldi uralom elűzéséért és össze tudtak fogni egy demokratikus Magyarországért. A mozgalmuk ugyan elbukott, de 33 évvel később az ő hősiességükre is emlékeztek, s éppen ezen a napon tették le aztán később a demokratikus Magyarország alapjait, amivel most is élhetünk.

– Lát arra egy tendenciát, hogy ahogy fogynak köreinkből az 56-os hősök, úgy próbálják egyesek egyre inkább saját szájuk íze szerint átírni a történteket?

– Ez minden ünneppel így van. Hogyha megnézzük majd az október 24-i vagy 23-i délutáni sajtót, akkor azt fogjuk látni, hogy nagyjából minden politikai erő valahogy ’56 örökösének fogja magát beállítani. Ez talán így is van jól, mert az emlékezetpolitikának az egyik rétege az, hogy saját magunkat is hozzájuk, az egykori hősökhöz viszonyítsuk.

Bár 67 éve történt, de viszonylag közel van, és kevésbé van róla mind a mai napig konszenzus, mint mondjuk 1848/49-ről és március 15-ről. Március 15-ével kapcsolatban mindenki egyetért azzal, hogy ez a modern magyar állam, a polgári Magyarország, alkotmányos Magyarország létrejöttének ideje volt. ’56 esetében más a helyzet. Azt azért ne felejtsük el, hogy a forradalom leverése után megszerveződő állampártnak, a Magyar Szocialista Munkáspártnak – amelynek évtizedekik Kádár János volt az első titkára, majd a főtitkára, végül elnöke – volt időszaka, amikor közel egymillió tagja volt, de ’88-ban, a rendszerváltás előestéjén is nagyjából 700 ezer. Úgy vélem, ez egy generációs kérdés, hogy bizonyos korszakban ’56-nak a forradalmárai és ’56-nak a leverői közül is kerülnek ki közéleti szereplők., de ahogy telik az idő, ők már nem lesznek jelen aktívan a politikai életben.

Gondoljunk csak arra, hogy Horn Gyula, Magyarország miniszterelnöke 1994 és ’98 között, korábban a rendszerváltás idején külügyminiszter, szocialista politikus, pufajkás volt és a forradalom leverésében „érdemeket szerzett”. Ugyanúgy ott ült vele a magyar törvényhozásban, koalíciós partnere színeiben Mécs Imre a Szabad Demokraták Szövetségéből, aki hosszú börtönbüntetést szenvedett el. Vagy az a köztársasági elnök, Göncz Árpád bízta meg kormányalakítással a volt pufajkás Horn Gyulát, aki szintén ’56 miatt került börtönbe.

Hosszú távon a forradalom valamennyi hőse, akár sortüzeknek, akár a megtorlásoknak halálos áldozatul esett, valamint más mártírjainak emléke egységet fog kovácsolni. Az utókor szemében és számunkra is, mint követendő példaként, egységesen pozitív lesz az ő megítélésük és ez a mi küldetésünk, felelősségünk, hogy a következő nemzedékeknek ezt a tartalmat adjuk át.

– Horn Gyula emlékezetpolitikájával kapcsolatban pont tavaly robbant ki botrány, amikor Budapesten róla neveztek el egy sétányt. Pufajkás múltjával ő nem is emlékezett meg ’56-ról, de több baloldali, korábban a kommunista pártállamot szolgáló ember az utóbbi években már megemlékezik a forradalomról is. A baloldallal mennyire összeegyeztethető ’56 szellemisége?

– Az államszocialista diktatúrával, meg a pártállami struktúrákkal nem egyeztethető össze ’56 öröksége. Sajátos volt ugyanakkor, hogy ’56-ban nemcsak kereszténydemokraták, kisgazdák, parasztpártiak, hanem például szociáldemokraták is, baloldali emberek is a forradalmárok között voltak. A Csongrád Megyei Nemzeti Bizottság elnöke, Erdei István hódmezővásárhelyi szociáldemokrata politikus volt. Ő a kommunista diktatúra ellen fordulva mondta azt – és a megtorlások során az ellene lefolytatott perben is ezt hangoztatta –, hogy ő baloldali ember, de a fennálló politikai rendszer, az nem baloldali. A kommunista párt mellett volt egy demokratikus baloldali hagyomány Magyarországon, amelyet a Szociáldemokrata Párt jelenített meg 1890 óta. Ez a rendszerváltozáskor megszűnt és akik ma magukat szociáldemokratának nevezik,