A negyedik testőr

“Ha valaki
(most, most kell erre
mindenkit figyelmeztetnem!), szóval ha valaki,
amikor már Odaát leszek,
arra vetemedne, hogy azt mondaná rólam:
angyal lettem – én rögvest felfüggesztem ottlétem,
átjövök, és az illetőt
az ostoba és blaszfemikus butaságért
jól seggbe rúgom,
mert vénséges szivarokból
az életbe’ nem lesz soha
fehér szárnyú angyal,
s a halába’ se.
Aztán megbékélve visszamegyek, mert az a dolgok rendje
végtére is.”

Így, ezzel az üzenettel búcsúzott tőlünk kollégánk, Várkonyi Balázs. Mintha valaki odafentről megrendezte volna az utolsó snittet. A laptop nyitva, a szöveg vibrál a képernyőn, a szerző ujjai a klaviatúrán, de az ember már útra kelt.

Hosszú útra indult.

Várkonyi Balázs egész élete vándorlás volt. Pécsről, Szegedre, Szegedről Budapestre, Budapestről Vácra, Vácról Dunaújvárosba, Dunaújvarosból megint Szegedre. Szegedről meg az öröklétbe.

Kalandok szegélyezték az útját. Olyan volt, mint egy izgága negyedik testőr, aki alig várja, hogy az egyik párbajtól a másikig jusson. Első találkozásunk a Magyar Rádió elnöki előszobájában történt. Frissen vasalt magyar rádiós voltam, de úgy fogadott, mint komoly kollégát es régi barátot. Már nem tudom, mi volt a tisztsége, talán elnöki titkár, de bizonyosan fontos ember, amit viszont jól viselt. Az egykori belügyminiszter-helyettesből lett rádió-elnök, Hárs István stábjának tagja volt. Igen, a Hárs elvtárs, - akinek, ha még nincs, egy emléktáblát állíthatnának a Magyar Rádió helyén - bámulatos eleganciával emelkedett túl saját múltján és mások jelenén. Úgy engedte be a rendszerváltozás hadszínterébe a rádiósokat, hogy a lovagok és a lókötők is tudták, merre kell fordítani paripájukat. Az intézmény ennek köszönhetően őrizhette meg az alapító Kozma Miklós örökségét és a szerzett kincseit.

Várkonyi Balázs nagy pályát futott. Alapítója volt a Magyar Rádió szegedi stúdiójának is, majd belpolitikai főszerkesztője a Magyar Televíziónak. Az MDF utóvéd harcainak katonájaként “Feketén-fehéren” olyan műsort állított elő, amelynek helye lett volna a képernyőn az első pillanattól és nem pedig a kétségbeesett utolsó pillanatban. A bukás után Torgyán József sajtófőnöke lett, kötéltáncos egy olyan cirkuszban, ahol az igazgató is önveszélyes mutatványokat adott elő.

Aztán eltűnt, vergődött, betegséggel küszködött. Élete utolsó időszakában vidéki végvárakba - Dunaújvárosba, Szegedre - hívtam, csiszolja le a kardjáról a rozsdát. Már kifelé tekintgetett ebből a világból, de ha megvillant a szeme, megvillant a penge is.

És most meghalt.

Elejtette a kardot és nem tudom, lesz-e aki lehajol érte.