Pest a zendülés lázában, Szeged köznapi nyugalomban…
Százhetvenöt éve, azon a forradalmi napon a város… de nem, se forradalmi nap nem volt, se eufória nem kerülgette az itteni polgárt, nem is volt, ami hírt hozott volna Pestről. A Cegléd-Temesvár vasút csak tervben létezett, a szegedi szakasz csak hat év múlva épült meg.
Szeged tehát élte a szokásos életét. Szerda volt az a 15-e, mint a mai is.
A „népek tavasza” – mondja a szakirodalom arról az évnegyedről. Igen, Lajos Fülöp már februárban elüldözve Párizsból, mozgolódik a Rajna-vidék is, zendül Prága, rá két napra, március 13-án fölforr Bécs, újabb két nap – akkor, Berlint, Milánót, Velencét előzve a mi Pestünk forradalma jön.
A déli végeken tehát nincs hír. Ám a budai dokkban kezdik már a gőzöst felfűteni, majd útnak indul, le a Dunán, a szerémségi Zalánkeménnél egy éles fordulat, s a Tiszán föl, Szegedig.
A föllobogózott Pannónia gőzös 17-én kiköt a rakparton, utasai az odacsődült emberek előtt újságokat lobogtatva, felhevülten taglalják a hírt: kitört a pesti forradalom!
A hajóval a reménysugár érkezett. Mert Pozsonyból, az utolsó rendi országgyűlés színhelyéről jött előtte a rossz jel: István nádort Bécsbe rendelték, s nem volt, aki összehívja a főrendi táblát, így maradt egy törvénykezési torzó… Itt már csak a forradalom segít – mondták a követek. Hát, utólag kiderült, nem segített. De szép volt. Tizenöt hónap küzdelem, tizenöt hónap megváltás a léleknek: szabadságérzet.
A Hétválasztóhoz címzett fogadóban a jó hírre akkor kikészítették a boroskancsókat, a kihirdetett követjelentésre kezdődött a végtelen koccintgatás. Eufórikus hangulatú, hatalmas népgyűlés zajlott, megalakult a bizottmány.
Ünnepelt Szeged, tizenötödike helyett 17-én, de az a nap az ünnepé lett, teljesen.
